13. fejezet

Jó olvasást! :)
Köszönöm a kommenteket! *.* ♥

- Itt meg mégis mi folyik? – kérdeztem elképedten, a torkom hihetetlen módon kezdett el kaparni, így gyorsan a mellettem álló Edward karjába kapaszkodtam.

Mindketten rám kapták a tekintetüket, de míg Chloe csak nézett rám, egyik szemöldökét felhúzva, Alex elém lépett, majd szorosan megölelt.

- Hiányoztál! – nézett rám megtörten, kezében egy még kissé véres ronggyal. – Mikor követte a tekintetem csak figyelmeztetően nézett rám, majd visszasietett a párjához, és tovább törölgette a kezeit.

- Kérdeztem valamit! – néztem rájuk nyomatékosan. Miután beljebb léptünk, és becsuktuk az ajtót magunk után.

Hiszen ez volt a legfőbb szabály: nem ölünk ember soha, erre mikor haza jövök ez vár.

Semelyikőjük nem válaszolt, de Chloe olyan pillantásokkal követte minden mozdulatom, mintha én lennék az ellenség, és látszott rajta, hogy készen áll megvédeni magukat.

Edwardnak is valami ilyesmi járhatott a fejében, mivel még szorosabban szorította a kezem, és finoman hátrébb próbált húzni.

- Nyugodj meg Bella! – mondta háttal nekem Alex, mire Chloe azonnal rá kapta a tekintetét – Elmondok mindent, amint Edward elment. – megfordult és elénk sétált. – Köszönöm Edward, hogy elkísérted a húgom – mosolygott rá halványan – de mint te is láthatod, nem fenyegeti veszély, és sosem hagynám, hogy bántódása essen! – nézett rá komoly tekintettel, miközben szemügyre vette szorosan összefonódó ujjainkat.

- Nem! – morogta Edward, majd tekintetét rákapta Chloe padlón gubbasztó alakjára.

- Nyugi van hős szerelmes! – morogta cinikusan Chloe – Nem akarok ártani Bellának, szóval, miután úgy emlékszem semmi jogod itt maradni gyorsan fog magad és húzzál vissza a családodhoz. - morogta

- Kérlek Edward! – néztem mélyen a szemeibe – Nem lesz semmi baj, és majd felhívlak, amint megbeszéltük, hogy mi történt.

- Este hívlak!- motyogta dühösen, és egy apró csók után már kint is volt, hogy aztán pillanatok alatt nyelje el a sötétség.

Feszült csönd telepedett hármunkra, és hirtelen nem tudtam mit mondjak, de miután Chloe- val találkozott a tekintetem, mellé sétáltam és oda ültem mellé a földre.

- Mi történt?

- Mire érted? – hangzott mellőlem a kérdés – Több minden történt mostanában, mire vagy kíváncsi?

Dühösen fujtattam egyet, majd mély levegőt véve szembe fordultam velük. És tekintetem mélyen bele fúrtam Chloe vörös tekintetébe.

- Mi ez? – intettem a szemei felé – Ez az új trend? – horkantam fel mérgesen – Öljük az embereket? Vagy ha még neked lenne is rá okod, Te – mutattam rá Alexre-, hogy hagyhatod, hogy ártatlanokat öljön?

- Nem Alex hibája, Ő csak…- kezdte Chloe, de bennem teljesen felment a pumpa

- Hát peeeersze, hogy nem az öve! – morogtam – Azaz Alex, akit én ismerek, nem hagyta volna soha, hogy ilyen útra térjünk. – Alex arcán nem láttam semmit, minden érzelmét egy maszk alá rejtette. – Olyan gyenge lettél… - néztem rá kíméletlenül, de még a szeme sem villant meg – mint az apád! – suttogtam és tudtam, hogy fájdalmat okozom vele, de azt akartam, hogy érezze, milyen hülyeséget csinált. – Szerinted mi lesz, ha tejesen rá szokik Chloe? Hm? Majd Te szokatod le róla? – nevettem fel szárazon – Chloe- ról beszélünk. – mosolyogtam rá.

- Le fogok szokni róla! – morogta nekem Chloe – Nem vagyok gyenge, és nekem csak szükségem van rá! – morogta lesütött szemekkel – Te nem tudod milyen az íze. – mormogta halkan – Milyen étvágygerjesztő, ezerszer finomabb, mint akármelyik állaté, szóval mielőtt engem elítélsz, vagy a bátyádat sértegeted, gondolkozz el ezen!

Úgy gondoltam ezt még, majd később megbeszéljük, de semmiképpen sem fogom hagyni, hogy embereket öljenek.

Feszülten bólintottam egyet, majd egy újabb kérdést böktem ki.

- Hol voltál?

Erre csak rám villantak a szemei, majd Alex ölébe ült, és onnan kezdett el mesélni.

- Erdélyben voltam. – suttogta a tekintete elrévedt, mintha nem is velünk lenne – Elraboltak, de nem a szokványos módon, az ablakból láttam őket, hárman voltak, és mind engem bámultak, olyan szemekkel, mintha fel akarnának falni. – megborzongott kicsit, de tovább fojtatta – Olyan volt, mintha ismerném is az egyikőjüket, még az előző életemből, muszáj volt megtudnom ki Ő, így fogtam magam és az ablakon kiugorva oda mentem hozzájuk. Úgy fogadtak, mint egy rég elvesztett bárányt. Megöleltek, majd azt mondták velük kell mennem! Már, pedig ugye bár amit én nem akarok, azt nem teszem meg, így ezt vázoltam nekik is, de az egyik srác – Eric – félre hívott, és elmondta, hogy ki Ő, és, hogy nekem semmise kötelező csak az a másik két fickó idióta.

- Azt mondta, hogy szeretné, ha vele lennék, és hogy, tudja, hogy ismerem, mert ő volt régen a legjobb barátom, és hogy nála jobban senki nem ismer a világon, hiába telt el több száz év. Azt mondta csak pár órát töltenénk el, aztán már haza is kísérne és megbeszélhetnénk az életem. Mindent elmesélne, és szeretné megismerni a családom. A legrosszabb hogy tudtam, hogy nem szabadna mégis annyira kíváncsi voltam. – motyogta.

- Elvittek Erdélybe, de ott aztán minden megváltozott. Körülbelül harmincan lehettek, és mind rám vártak. Mikor már kezdtem gyanakodni, nem akartam tovább menni, és mikor Eric is hiába kérte, hogy kövessem kezdett az egész eléggé ijesztő lenni. Végül erővel akartak behurcolni a közeli erdőbe. Elkülönítettem magam egy körbe tűzzel. Napokig hagytak úgy csak ültek és várták, hogy mikor adom végre fel.Aztán mivel eléggé kitartónak bizonyultam, hoztak elém vérző embereket. – suttogta – Az egyiknek olyan illata volt amilyet még sosem éreztem! Ő volt az énekesem. Nem voltam elég erős, muszáj volt ennem! – egy pillanatra megremegett a hangja – Úgy kezeltek, mint valami állatot. – suttogta – Megkötözték mindenem és maga Eric hurcolt magával. Bevitt egy kastélyba, olyasmi, mint Volterrában csak kisebb, és elhanyagoltabb. Ne félj Chloe! – mondta. Ha rendesen viselkedsz nem lesz bajod, és velem maradsz örökre! Nem trónon ültek, hanem régi faragott székeken, de mégis sokkal gyönyörűbb volt, mint a Volturié. Olyan fenségesek voltak, tiszteletparancsolóak, de mégis olyan gonoszak, amihez képest a lány Volterrában kedves, szeretni való teremtés. Megkérdezték, hogy ugye jól utaztam-e és finom volt-e a reggelim. – rázkódott meg – Természetesen nem feleseltem vissza. Tisztelettudóan beszéltem felük, és így a beszélgetés végére végre már nem volt rajtam egy bilincs sem. Azt mondták meg akarják dönteni a Volturi uralmát, és tudják, hogy nélkülem semmi esélyük. Látszott rajtuk hogy tudják, hogyan szóljanak hozzám, hogy hassanak rám. – horkantott fel – Átlátszóak voltak… szánalmas kis próbálkozásuk, hogy eláruljam az én igazi eredeti családom nevetséges volt. Így hát megmondtam, hogy rám ne számítsanak Caius-ék megölésében mire azt mondták, hogy rendben és köszönik, hogy elmentem! Nem tudom miért néztek hülyének, de azért fogtam magam és azonnal elrohantam. A legmegdöbbentőbb az volt, hogy kijutottam. A lehető leggyorsabban futottam, de észrevettem, hogy követnek, de akik utánam jöttek nem vámpírok voltak. Olyan büdösek voltak, hogy rosszul lettem a szaguktól. Mikor az egyik a hátamnak ugrott már tudtam is hogy mi az. – azzal felállt és a pólóját felhúzva, megmutatta a hátán végig futó karmolás nyomait, majd az egyik kezét is felemelte ahol a könyök hajlatában olt egy jókora harapás nyom.

Elszörnyedve néztem rá: már tudtam mik tetté ezt vele.

- Vérfarkasok! Egy csapat kiéhezett kutya támadott meg, és hiába irtottam ki a háromnegyed részüket, a maradék elintézett, és visszavittek. Vladimir mosolyogva jött le minden nap hozzám, és kért, hogy álljak át hozzájuk. Számtalanszor próbáltam megszökni Természetesen a rühes dögök megkínoztak, és minden nap az erőmet kellett használnom, míg már annyira kifáradtam, hogy megmozdulni sem volt erőm. Ilyenkor persze kaptam embert… tudtam, hogy mit mondanátok, ha látnátok így, emberekből táplálkozva, de muszáj volt. A végén már nem is érdekelt. Aztán rájöttem mikor megint egyedül hagytak egy emberrel, hogy irányítani tudom őket! Mármint a vérüket. Undorító volt ez is, de nem érdekelt. Az emberekkel persze nem tudtam mit tenni, de azokkal a mocsok dögökkel igen. Rávettem az őreimet, hogy nyissák ki az ajtóm, kiszöktem megöltem mindet, és utoljára hagytam azt a mocsok Ericet. Megpróbált megerőszakolni. – motyogta – Csak sajnos azzal nem számolt, hogy én sokkal erősebb vagyok, mint amilyen valaha is lesz. Mikor végeztem ott fogtam magam és haza jöttem. Ennyi. Kicsit kivoltam már borulva és nem bírtam uralni az erőm, ezért fojt rólam a víz bár szerintem jobb így, mint az elején mikor vaktában köpködtem a tűzet…

- Istenem! – suttogtam megtörten. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyesmi bekövetkezhet. Hogy pont Chloe-val történik ilyesmi.

- Na, van még kérdés?

- Annyira sajnálom! – motyogtam

Mielőtt válaszolhatott volna, Alex felpattant és szikrákat szóró szemekkel nézett rám.

- Még te sajnálod? – morogta – Mikor én tehetek róla? Én, aki mindig azt hajtottam nem engedem, hogy baja essen! Másfél hónapig nem találtam rá és kínozták!

- Fejezd már be! – csattant fel Chloe majd elé állt – Nem érdekel senkit a hülye hisztid! Tudom, hogy mit akarsz hallani! De tudod mit? Tessék: Gyűlöllek Alex! Legszívesebben elvinnélek hozzájuk, hogy te is átéld azt, amit én, és gyenge vagy, mert nem bírtál megkeresni, nem tettél meg mindent értem! Sosem leszel nekem elég jó!- azzal felrohant a szobájukba

Csak döbbenten pislogtam Alexre, de ő nem nézett rám, hanem a padlót tisztelte meg nagy figyelemmel, és egyre gyorsabban szedte a levegőt. Majd fújtatva felcaplatott a szobájukba Chloe után. Nem mertem követni, így csak besétáltam az én szobámba, és magamhoz öleltem az egyik párnám.

Mikor azonban felcsendült a szobájukból Alex halk kuncogása, és Chloe halk sikkantása, már megnyugodva merültem el a gondolataimban.

Hiányzott mellőlem Edward! A kezem közt forgattam a telefonom, de nem hívtam hisz ígérte hogy keresni fog.

Sosem gondoltam volna, hogy ez velünk egyszer megtörténik, hiszen eddig olyan nyugodt egyszerű életünk volt! Semmi probléma leszámítva a kis összezörrenéseinket Chloe-val. Vajon mi romlott el? Miért üldöz mióta ide jöttünk a balszerencse?

Bár megtaláltam a szerelmet, de vajon megéri ennyi áldozatot adni az én egyedüli boldogságomért?