2011. július 21., csütörtök

13. fejezet



Jó olvasást! :)
Köszönöm a kommenteket! *.*




- Itt meg mégis mi folyik? – kérdeztem elképedten, a torkom hihetetlen módon kezdett el kaparni, így gyorsan a mellettem álló Edward karjába kapaszkodtam.

Mindketten rám kapták a tekintetüket, de míg Chloe csak nézett rám, egyik szemöldökét felhúzva, Alex elém lépett, majd szorosan megölelt.

- Hiányoztál! – nézett rám megtörten, kezében egy még kissé véres ronggyal. – Mikor követte a tekintetem csak figyelmeztetően nézett rám, majd visszasietett a párjához, és tovább törölgette a kezeit.

- Kérdeztem valamit! – néztem rájuk nyomatékosan. Miután beljebb léptünk, és becsuktuk az ajtót magunk után.

Hiszen ez volt a legfőbb szabály: nem ölünk ember soha, erre mikor haza jövök ez vár.

Semelyikőjük nem válaszolt, de Chloe olyan pillantásokkal követte minden mozdulatom, mintha én lennék az ellenség, és látszott rajta, hogy készen áll megvédeni magukat.

Edwardnak is valami ilyesmi járhatott a fejében, mivel még szorosabban szorította a kezem, és finoman hátrébb próbált húzni.

- Nyugodj meg Bella! – mondta háttal nekem Alex, mire Chloe azonnal rá kapta a tekintetét – Elmondok mindent, amint Edward elment. – megfordult és elénk sétált. – Köszönöm Edward, hogy elkísérted a húgom – mosolygott rá halványan – de mint te is láthatod, nem fenyegeti veszély, és sosem hagynám, hogy bántódása essen! – nézett rá komoly tekintettel, miközben szemügyre vette szorosan összefonódó ujjainkat.

- Nem! – morogta Edward, majd tekintetét rákapta Chloe padlón gubbasztó alakjára.

- Nyugi van hős szerelmes! – morogta cinikusan Chloe – Nem akarok ártani Bellának, szóval, miután úgy emlékszem semmi jogod itt maradni gyorsan fog magad és húzzál vissza a családodhoz. - morogta

- Kérlek Edward! – néztem mélyen a szemeibe – Nem lesz semmi baj, és majd felhívlak, amint megbeszéltük, hogy mi történt.

- Este hívlak!- motyogta dühösen, és egy apró csók után már kint is volt, hogy aztán pillanatok alatt nyelje el a sötétség.

Feszült csönd telepedett hármunkra, és hirtelen nem tudtam mit mondjak, de miután Chloe- val találkozott a tekintetem, mellé sétáltam és oda ültem mellé a földre.

- Mi történt?

- Mire érted? – hangzott mellőlem a kérdés – Több minden történt mostanában, mire vagy kíváncsi?

Dühösen fujtattam egyet, majd mély levegőt véve szembe fordultam velük. És tekintetem mélyen bele fúrtam Chloe vörös tekintetébe.

- Mi ez? – intettem a szemei felé – Ez az új trend? – horkantam fel mérgesen – Öljük az embereket? Vagy ha még neked lenne is rá okod, Te – mutattam rá Alexre-, hogy hagyhatod, hogy ártatlanokat öljön?

- Nem Alex hibája, Ő csak…- kezdte Chloe, de bennem teljesen felment a pumpa

- Hát peeeersze, hogy nem az öve! – morogtam – Azaz Alex, akit én ismerek, nem hagyta volna soha, hogy ilyen útra térjünk. – Alex arcán nem láttam semmit, minden érzelmét egy maszk alá rejtette. – Olyan gyenge lettél… - néztem rá kíméletlenül, de még a szeme sem villant meg – mint az apád! – suttogtam és tudtam, hogy fájdalmat okozom vele, de azt akartam, hogy érezze, milyen hülyeséget csinált. – Szerinted mi lesz, ha tejesen rá szokik Chloe? Hm? Majd Te szokatod le róla? – nevettem fel szárazon – Chloe- ról beszélünk. – mosolyogtam rá.

- Le fogok szokni róla! – morogta nekem Chloe – Nem vagyok gyenge, és nekem csak szükségem van rá! – morogta lesütött szemekkel – Te nem tudod milyen az íze. – mormogta halkan – Milyen étvágygerjesztő, ezerszer finomabb, mint akármelyik állaté, szóval mielőtt engem elítélsz, vagy a bátyádat sértegeted, gondolkozz el ezen!

Úgy gondoltam ezt még, majd később megbeszéljük, de semmiképpen sem fogom hagyni, hogy embereket öljenek.

Feszülten bólintottam egyet, majd egy újabb kérdést böktem ki.

- Hol voltál?

Erre csak rám villantak a szemei, majd Alex ölébe ült, és onnan kezdett el mesélni.

- Erdélyben voltam. – suttogta a tekintete elrévedt, mintha nem is velünk lenne – Elraboltak, de nem a szokványos módon, az ablakból láttam őket, hárman voltak, és mind engem bámultak, olyan szemekkel, mintha fel akarnának falni. – megborzongott kicsit, de tovább fojtatta – Olyan volt, mintha ismerném is az egyikőjüket, még az előző életemből, muszáj volt megtudnom ki Ő, így fogtam magam és az ablakon kiugorva oda mentem hozzájuk. Úgy fogadtak, mint egy rég elvesztett bárányt. Megöleltek, majd azt mondták velük kell mennem! Már, pedig ugye bár amit én nem akarok, azt nem teszem meg, így ezt vázoltam nekik is, de az egyik srác – Eric – félre hívott, és elmondta, hogy ki Ő, és, hogy nekem semmise kötelező csak az a másik két fickó idióta.

- Azt mondta, hogy szeretné, ha vele lennék, és hogy, tudja, hogy ismerem, mert ő volt régen a legjobb barátom, és hogy nála jobban senki nem ismer a világon, hiába telt el több száz év. Azt mondta csak pár órát töltenénk el, aztán már haza is kísérne és megbeszélhetnénk az életem. Mindent elmesélne, és szeretné megismerni a családom. A legrosszabb hogy tudtam, hogy nem szabadna mégis annyira kíváncsi voltam. – motyogta.

- Elvittek Erdélybe, de ott aztán minden megváltozott. Körülbelül harmincan lehettek, és mind rám vártak. Mikor már kezdtem gyanakodni, nem akartam tovább menni, és mikor Eric is hiába kérte, hogy kövessem kezdett az egész eléggé ijesztő lenni. Végül erővel akartak behurcolni a közeli erdőbe. Elkülönítettem magam egy körbe tűzzel. Napokig hagytak úgy csak ültek és várták, hogy mikor adom végre fel.Aztán mivel eléggé kitartónak bizonyultam, hoztak elém vérző embereket. – suttogta – Az egyiknek olyan illata volt amilyet még sosem éreztem! Ő volt az énekesem. Nem voltam elég erős, muszáj volt ennem! – egy pillanatra megremegett a hangja – Úgy kezeltek, mint valami állatot. – suttogta – Megkötözték mindenem és maga Eric hurcolt magával. Bevitt egy kastélyba, olyasmi, mint Volterrában csak kisebb, és elhanyagoltabb. Ne félj Chloe! – mondta. Ha rendesen viselkedsz nem lesz bajod, és velem maradsz örökre! Nem trónon ültek, hanem régi faragott székeken, de mégis sokkal gyönyörűbb volt, mint a Volturié. Olyan fenségesek voltak, tiszteletparancsolóak, de mégis olyan gonoszak, amihez képest a lány Volterrában kedves, szeretni való teremtés. Megkérdezték, hogy ugye jól utaztam-e és finom volt-e a reggelim. – rázkódott meg – Természetesen nem feleseltem vissza. Tisztelettudóan beszéltem felük, és így a beszélgetés végére végre már nem volt rajtam egy bilincs sem. Azt mondták meg akarják dönteni a Volturi uralmát, és tudják, hogy nélkülem semmi esélyük. Látszott rajtuk hogy tudják, hogyan szóljanak hozzám, hogy hassanak rám. – horkantott fel – Átlátszóak voltak… szánalmas kis próbálkozásuk, hogy eláruljam az én igazi eredeti családom nevetséges volt. Így hát megmondtam, hogy rám ne számítsanak Caius-ék megölésében mire azt mondták, hogy rendben és köszönik, hogy elmentem! Nem tudom miért néztek hülyének, de azért fogtam magam és azonnal elrohantam. A legmegdöbbentőbb az volt, hogy kijutottam. A lehető leggyorsabban futottam, de észrevettem, hogy követnek, de akik utánam jöttek nem vámpírok voltak. Olyan büdösek voltak, hogy rosszul lettem a szaguktól. Mikor az egyik a hátamnak ugrott már tudtam is hogy mi az. – azzal felállt és a pólóját felhúzva, megmutatta a hátán végig futó karmolás nyomait, majd az egyik kezét is felemelte ahol a könyök hajlatában olt egy jókora harapás nyom.

Elszörnyedve néztem rá: már tudtam mik tetté ezt vele.

- Vérfarkasok! Egy csapat kiéhezett kutya támadott meg, és hiába irtottam ki a háromnegyed részüket, a maradék elintézett, és visszavittek. Vladimir mosolyogva jött le minden nap hozzám, és kért, hogy álljak át hozzájuk. Számtalanszor próbáltam megszökni Természetesen a rühes dögök megkínoztak, és minden nap az erőmet kellett használnom, míg már annyira kifáradtam, hogy megmozdulni sem volt erőm. Ilyenkor persze kaptam embert… tudtam, hogy mit mondanátok, ha látnátok így, emberekből táplálkozva, de muszáj volt. A végén már nem is érdekelt. Aztán rájöttem mikor megint egyedül hagytak egy emberrel, hogy irányítani tudom őket! Mármint a vérüket. Undorító volt ez is, de nem érdekelt. Az emberekkel persze nem tudtam mit tenni, de azokkal a mocsok dögökkel igen. Rávettem az őreimet, hogy nyissák ki az ajtóm, kiszöktem megöltem mindet, és utoljára hagytam azt a mocsok Ericet. Megpróbált megerőszakolni. – motyogta – Csak sajnos azzal nem számolt, hogy én sokkal erősebb vagyok, mint amilyen valaha is lesz. Mikor végeztem ott fogtam magam és haza jöttem. Ennyi. Kicsit kivoltam már borulva és nem bírtam uralni az erőm, ezért fojt rólam a víz bár szerintem jobb így, mint az elején mikor vaktában köpködtem a tűzet…

- Istenem! – suttogtam megtörten. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyesmi bekövetkezhet. Hogy pont Chloe-val történik ilyesmi.

- Na, van még kérdés?

- Annyira sajnálom! – motyogtam

Mielőtt válaszolhatott volna, Alex felpattant és szikrákat szóró szemekkel nézett rám.

- Még te sajnálod? – morogta – Mikor én tehetek róla? Én, aki mindig azt hajtottam nem engedem, hogy baja essen! Másfél hónapig nem találtam rá és kínozták!

- Fejezd már be! – csattant fel Chloe majd elé állt – Nem érdekel senkit a hülye hisztid! Tudom, hogy mit akarsz hallani! De tudod mit? Tessék: Gyűlöllek Alex! Legszívesebben elvinnélek hozzájuk, hogy te is átéld azt, amit én, és gyenge vagy, mert nem bírtál megkeresni, nem tettél meg mindent értem! Sosem leszel nekem elég jó!- azzal felrohant a szobájukba

Csak döbbenten pislogtam Alexre, de ő nem nézett rám, hanem a padlót tisztelte meg nagy figyelemmel, és egyre gyorsabban szedte a levegőt. Majd fújtatva felcaplatott a szobájukba Chloe után. Nem mertem követni, így csak besétáltam az én szobámba, és magamhoz öleltem az egyik párnám.

Mikor azonban felcsendült a szobájukból Alex halk kuncogása, és Chloe halk sikkantása, már megnyugodva merültem el a gondolataimban.

Hiányzott mellőlem Edward! A kezem közt forgattam a telefonom, de nem hívtam hisz ígérte hogy keresni fog.

Sosem gondoltam volna, hogy ez velünk egyszer megtörténik, hiszen eddig olyan nyugodt egyszerű életünk volt! Semmi probléma leszámítva a kis összezörrenéseinket Chloe-val. Vajon mi romlott el? Miért üldöz mióta ide jöttünk a balszerencse?

Bár megtaláltam a szerelmet, de vajon megéri ennyi áldozatot adni az én egyedüli boldogságomért?

2011. július 14., csütörtök

12. fejezet



Köszönöm a kommenteket. :)
Jó olvasást!
Szerintem napszúrást kaptam... elég gagyi fejezet lett, szóval bocsi előre is! :S









- Szia, Alex! – suttogtam a telefonba

- Mikor jössz haza? – kérdezte csöndesen

A hangja olyan meggyötört volt, hogy azonnal lelkifurdalásom lett, amiért én itt vagyok Edwarddal teljesen boldogan, miközben biztos szüksége lenne rám.

- Este indulok, mert még van egy kis dolgom. Hunytam le szemeimet, miközben még mindig Edward hajával babráltam. Egy kis időt akartam tölteni Edward családjával, hogy jobban megismerjem őket.

- Rendben! – azzal, mielőtt még mondhattam volna valamit letette a telefont

Mély levegőt vettem, de nem volt időm ezen gondolkodni, mivel még mindig nem tudtam mi baja volt Edwardnak

Lekúsztam mellé így egy vonalba került az arcom az övével.

- Szeretném, ha elmondanád, mi baj van. – néztem rá, mire csak összeráncolta a homlokát.

- Miért?

- Mert, mikor bejöttél az ajtón meg sem szólaltál, és úgy néztél ki mintha valami nagyon… felizgatott volna!

Félmosolyra húzta kívánatos ajkait, miközben próbált bűnbánó arcot vágni.

- Nem volt semmi baj csak, én egyszerűen nem bírtam visszafogni magam! – túrt bele zavartan a hajába – Ez a kapcsolat nem csak arról szól Bella! Nagyon szeretlek és, ha kell, megesküszöm, hogy egy hétig nem nyúlok hozzád…

Mikor rájöttem, mire céloz kitört belőlem a nevetés.

- Ne nevess már!- mormogta, mikor percek múlva sem bírtam abbahagyni.

- Sajnálom, drágám, de komolyan nem akarom elhinni, hogy te azt hiszed azzal, hogy folyton kívánsz, bármi bajom lenne. – kuncogtam még mindig – Nézd, Edward én ennek csak örülök, és mindketten tudjuk, hogy főleg mikor még friss a kapcsolat a vámpíroknál ez természetes, és engem egy kicsit sem fog zavarni, ha még száz év múlva is alig bírjuk magunkat visszafogni. – bújtam hozzá szorosan

- Nagyon szeretlek! – fúrta az arcát a hajamba.

- Én is szeretlek téged! – mosolyogtam rá, majd egy óvatos csókot nyomtam ajkaira. – De azért kérlek, többet ne hozd rám a frászt azzal, hogy úgy viselkedsz, mintha kitört volna a harmadik világháború.

Bűnbánóan mosolygott rám, majd lassan az ajkaihoz emelte a kezét megsimogattam az arcát, Ő pedig csak még jobban hozzá bújt, simogató kezemhez.

Hallottuk, ahogy a többiek haza jöttek, így kénytelenek voltunk elválni egymástól.

- Menjünk le hozzájuk! – tápászkodtam fel

Egy mackónadrágot, és egy egyszerű fehér felsőt vettem fel, de a helyett, hogy Edward is öltözött volna, inkább engem nézett.

Felvont szemöldökkel néztem rá, mire csak mellém lépett, és egy szenvedélyes csók után ő is felöltözött.

Szorosan fogta a kezem, és levakarhatatlannak tűnt a vigyor az arcáról.

- Minek örülsz annyira? – kérdeztem mosolyogva

Rám villantotta csodaszép arany szemeit, majd megrántva a vállát csak ennyit felet:

- Szeretlek!

- Én is szertelek! – azzal lábujjhegyre állva nyomtam az arcára egy puszit.

Alice, Jaspert húzta maga után és rettentően morcos arcot vágott, miközben a férjének magyarázott.

- A lényeg hogy ez egy gucci felső volt Jasper! – morogta durcásan, Japer pedig mögötte kullogott lehajtott fejjel.

Alice, ahogy mellénk ért ránk villantott egy kedves mosolyt, de amikor Edward felkuncogott csak rá villantotta a szemeit.

- Jasper fogadott Emmettel. – ingatta a fejét mosolyogva – Em szerint Jasper nem elég hát, férfi ahhoz, hogy összemerje kenni vérrel Alice új felsőjét. Persze Jasper nem hagyhatta – forgatta meg a szemeit. – Így most Alice dühös, Jasper pedig engesztelheti ki… bár szerintem Alice csak azért hagyta, hogy összekenje, mert tudja, hogy mi lesz az engesztelés és biztos örülni fog neki.

Felnevettem. Náluk tényleg mindig történik valami.

Leültünk az egyik szabad kanapéra és próbáltunk bekapcsolódni a beszélgetésbe. Carlsile kezében egy réginek tűnő könyv volt és elmélyülten vitatkoztak régi legendákról.

- De itt is írja Rosalie, hogy ez csak ember nőknél lehetséges! – nézett rá szomorúan Carlisle – Sajnálom lányom, de lehetetlen.

- De ezek szerint Emmettnek lehetne babája? – kérdezte elszánt tekintettel. A tüdőmben akadt a levegő, amint felfogtam, hogy mire akar kilyukadni.

Emmett ült mellette és összevont szemöldökkel figyelte felesége elszánt arcát. Rosalie a kezét szorongatta, a szemeiben tűz égett.

- Ha igazak a történetek: igen. - válaszolta vontatottan látszott, hogy nem akarja, hogy Rosalie-nek eszébe jusson ilyesmi.

Edward megfeszült mellettem, és döbbenten nézett nővérére.

- Rosalie! -. Mormogta csöndesen, mire az csak rákapta a szemeit, ezzel elhallgattatva őt.

- Gyere Bella , menjünk vadászni! – nézett rám sürgetően, mire elkerekedett szemekkel néztem rá, majd lassan megráztam a fejem. Tudni akartam lehetséges-e Rosalie elmélete.

Elgyötörten nyögött egyet, majd kezeibe temette az arcát.

- Gondolkozz már Carlisle! – morogta Rosalie- Ti mind betöltötték a pubertás kort! Nektek nem kell változnotok sem! Csak mi lettünk selejtek!

- Nem vagytok selejtek! – vágta rá mind a négy férfi.

Esme és Carmen már nem is ültek, hanem mindketten az ablaknál álltak, és ott beszélgettek izgatottan, egymás kezeit szorongatva.

- Nos, valóban… lehetséges. –morogta Eleazar, de közben folyamatosan feleségét, és családja többi nő tagját vizslatta. – Tudom, hogy mire akarsz kilyukadni Rosalie, de én nem fogom megcsalni a feleségem! – nézett rá dühösen. Nem ér meg egy gyerek ennyit. Nekem csak Carmentől kell gyermek. És azt hiszem, mi megyünk is! – morogta

- Eleazar ne menjetek még, kérlek! –állt eléjük Carlisle

- Sajnálom barátom, de nem hagyom, hogy egy ezerszer átrágott téma újra letargiába döntse őket! – húzta magához Carment – nem haragszom rád Rosalie, tudom, hogy mekkora csapás ez neked! De, ha rám hallgatsz feladod, mert a kísérletezés soha nem vezet jóra!

Rosalie csak Emmett-et figyelte, viszont Em összeszorított állkapoccsal, nézett egy pontot maga előtt.

Mikor felálltuk, hogy elköszönjünk tőlük, az első, aki hozzám lépett Kate volt.

Mosolyogva ölelt meg, miközben olyan halkan beszélt a fülembe, mintha csak sóhajtana.

- Ne félj Bella! – nézett rám mosolyogva- Edward imád téged, és Tanya csak szórakozik. – kuncogott fel, majd tovább sétált.

- Neked is azt mondom, amit Rosaileinak, Bella! – nézett rám komolyan Eleazar- Ne éld bele magad, és ne kényszerítsd Edwardot semmire!

- Nem is akartam-motyogtam

Elmosolyodott, majd egy gyors ölelés után ő is tovább ment. Láttam, ahogy vált néhány szót Edwarddal, de nem akartam, kihallgatni így mosolyogva fogadtam Irina, majd Carmen búcsúzkodását.

- Szia, Bella! – vigyorgott ám Tanya, mire az én szám is felfelé görbült. Most, hogy már biztosan tudtam, hogy ő már csak ilyen próbáltam megszokni.

- Viszlát, Tanya!

- Jajj Edward – sóhajtott fel Tanya- Most még kísértőbb vagy, mint eddig. – csóválta a fejét szomorúan, majd megölelte, és nem is nagyon akaródzott neki elengednie. – Legyél jó,és ha szükséged van rám ne félj felhívni. – kacsintott rá, majd már az ajtóban is volt.

Oda sétáltam Edwardhoz, majd pont oda ahol Tanya megpuszilta az arcát nyomtam egy csókot.

Erre Edward felkuncogott, én viszont elégedetten bújtam hozzá az oldalához, és nem érdekelt, hogy gyerekes vagyok vagy sem kinyújtottam Tanyara a nyelvem, amit nevetve figyelt.

- Örülünk, hogy itt voltatok, és akkor két hónap múlva megyünk! – rázta meg Eleazar kezét Cralisle.

- Köszönjük! –mosolygott rá hálásan

Mikor mindannyian elmentek, a házra feszült csönd telepedett. Alice, és Jasper is lesétáltak, de Alice nem tűnt olyan felspannoltnak, mint mi.

- Emmett ugye te is érted? – nézett rá csillogó szemekkel Rosalie

- Nem, nem értem! – pattant fel dühösen – Miért akarod, hogy megcsaljalak? Nem fogod fel, hogy nem tudom megtenni?- nézett feleségére csalódottan

- De én nem így fogom fel! – erőszakoskodott tovább – Lenne egy fiad, és úgy nevelnénk, mintha a miénk lenne! Lenne egy babánk!

- Nem értesz meg! – térdelt elé, és két hatalmas tenyerébe fogta Rosalie arcát- Nem fogom megtenni ezt veled! Vagy tőle lesz, vagy senkitől!

Rosalie felpattant, és a szobájába rohanva becsapta az ajtót.

Pár percig nem szólalt meg senki, csak az emeletről hallatszott le Rosie keserves sírása, és az, ahogy a szobát pusztítja.

- Lehetne babád. – suttogtam Edwardra nézve, mire ő csak mély levegőt vett, és szorosan a kezei közé fogta a gyűrűs ujjam.

- Nem! – mondta határozottan – És kérlek ne kezd el, amit Rosalie. Nekem nem kell gyerek, és hagyjuk ezt a témát.

A szemeim viszkettek, és csak bámultam a térdem. Edward az ölébe húzott, majd halkan dúdolva ringatni kezdett.

Esme meg sem szólalt csak szomorúan állt az ablaknál még mindig, és hasát simogatta, miközben Carlisle nyugtató szavakat suttogott a fülébe.

Em felsietett a szobájukba és, ahogy hallatszott, egy kicsit sikerült megnyugtatnia feleségét. Legalább már nem tört-zúzott.

- Nekem lassan mennem kell! – próbáltam mosolyt varázsolni az arcomra, de nem hiszem, hogy nagyon meggyőzőre sikerülhetett.

- Remélem, minél hamarabb találkozunk. – mondta Carlisle, majd magához ölelt

- Én is. – mondtam monoton hangon

- Sziasztok! – néztem végig a családon.

Edward elkísért, de egészúton nem szóltunk egy szót sem. Mikor már csak öt percre lehettünk a házunktól, finoman visszarántott, majd szembe fordított magával. Kezével az állam alá nyúlt, és felemelte a fejem, hogy a szemembe tudjon nézni.

- Figyelj Bella! Nagyon szeretlek, és hidd el nekem, hogy tudom miről beszélek, amikor azt mondom nem fontos a baba. Szeretném persze, de nem foglak megcsalni, még akkor sem, ha te nem bánnád. Én nem bírnám elviselni a tudatot, hogy megaláztalak. És ha ez még nem elég a lány, aki kihordaná ő is meghalna! Vagy ha megbírnánk menteni, gondolod, hogy csak úgy nekünk adná a gyerekét?

Szorosan hunytam le a szemeim.

- Nagyon sajnálom, csak egyszerűen utálom, hogy elveszem tőled ezt a lehetőséget. - suttogtam

- Szeretlek, Bella! – nézett rám fájdalmas tekintettel. – Nekem nem kell más csak, te maradj velem örökre! – húzott magához szorosan.

- Én is szeretlek, és veled maradok mindig!

Pár percig csak összebújva álltunk, majd eszembe jutott mi várhat rám otthon, így nagyot sóhajtva elváltam tőle.

- Menjünk, Alex már vár.

Szorosan kulcsolta az ujjait az enyéim köré.

Amikor a házhoz értünk, legnagyobb meglepetésemre Chloe hangos nevetését lehetet hallani.

Pedig mikor Alex- szel beszéltem telefonon, olyan meggyötört volt a hangja. Összevont szemöldökkel siettem tovább a ház felé, de mikor beléptem a tüdőmben akadt a levegő.

Határozottan nem az fogadott, amit vártam.

2011. július 9., szombat







Khm... x)
Na szóóval, mint everybogyesz látja, nem ír senki komit, kivétel az én szívemnekcsücsökje Orsi és persze a levelekben verhetetlen Tami.
A helyzet az, hogy kezd kicsit elegem lenni... :D
Így ha nem kapok még pár darab komit, akkor leshetitek, mikor írok új fejezetet! ;)
Ja, és még, hogy köszönöm a sok díjat,de most őszintén szart se érek vele, mert mint látjátok kitölteni nem fogom, és amúgy is már mindenkinek van ilyen díja. Szóval semmi értelme! :)
Inkább írjatok komit gyerekek, higgyétek el, annak sokkal jobban fogok örülni!Persze hálás vagyok én... csak bunkó. :D
Na asszem ennyit akartam... ;)
Ja és hogy szerintem senki nem hal bele, ha annyi leír a fejezetek végére, hogy "na ez jó volt baszd meg" vagy akármi...
Nem húsz sort kérek, csak egy-két szót. Nem megterhelő, az én kb 5 oldalas fejezeteimhez képest... Meg amúgy is max két perc.

láw and peace ;P