Boldog Mikulást mindenkinek!A bétázásért köszönt Nikkinek! (L) A blog szépítésért meg egy nagy puszi Thalianak.
Ahogy ott guggoltam, és mind kíváncsi, értetlen pillantásokkal méregettek, próbáltam valami menekülő tervet ötleni.
A pajzsomat használjam? És ha valamiféle fejvadászok? És ha pont ezzel buktatnám le magam előttük?
Istenem csak ebből szabaduljak meg valahogy, esküszöm, mindig hallgatni fogok Alexre!
Tekintetem vonzotta Edward, és hiába próbáltam arra koncentrálni, hogy mindenkit szemmel tartsak, folyton vissza-vissza pillantottam rá.
Az újonnan érkezettek között három nő volt; egyikük kicsi volt, arca koboldszerű, és látszott rajta, hogy nagyon kecses mozgása van. Egyikőjük kissé talán öregebb lehetett a másik két lánynál, de persze ő is tökéletesen gyönyörű volt. Haja hullámos volt, arca óvatos.
A harmadik lány maga volt a tökély! Még vámpírok közt is ritka volt az ilyen szépség (legalábbis én nem találkoztam sok ilyen lánnyal). Azonnal láttam, hogy Ő Emmett párja lehet. mivel miután alaposan végig mért, azonnal Rá kapta tekintetét.
Pedig a párja továbbra is csak vigyorgott, és karba font karjain jól kidagadtak az izmok.
A férfiak mindketten szőkék voltak, egyikük fiatalabb izmos - bár nem annyira, mint Emmett - , eléggé szigorú pillantásokkal méregetett.
Úgy tűnt, hogy a másik férfi a társaság vezetője, mivel ő állt legelöl, míg a többiek mellette sorakoztak.
Magamban szenvedve felnyögtem.
Talán velük még a pajzsom sem bír el.
Hiszen eddig csak Alex-el és Chloe-val próbáltam ki. Mondjuk, ha beleszámítjuk, hogy Chloe a képességét is bevetette, hogy áttörje a pajzsom, és még így sem sikerült neki, van remény, hogy nekik hetüknek is fel adom majd a leckét.
Bár, ha mind a heten képességekkel rendelkeznek… hát akkor végem van.
- Üdvözöllek! A nevem Carlisle Cullen, ők pedig itt a családom! - mutatott végig társain. – Esme - itt a kedves arcú nőre mutatott - a lányom, Alice - a koboldszerű, mosolygó lány - a fiam, Jasper - az oroszlánszerű, szigorú srác – Rosalie, a lányom - a szőke szépség felé intett - Emmett és Edward.
Várakozóan néztek rám, és mivel engem illendőségre neveltek, felegyenesedtem, és miközben magam köré fontam pajzsomat, előre léptem, és óvatosan kezet ráztam Charlsile-val.
- Bella - suttogtam. A vezetéknevemet nem akartam megmondani nekik… sosem lehet a vámpír elég óvatos.
- Örülünk, hogy megismerhetünk, Bella. - mosolygott rám.
Nem válaszoltam továbbra is tartottam némelyüktől.
Gyorsan elengedtem Carlsile kezét, és hátam mögé kulcsolva őket, lépkedtem egyik lábamról a másikra.
- Öhm azt hiszem, hogy én akkor most megyek is! - motyogtam a lábamnak- Még egyszer örültem a találkozásnak.
- Várj! - jött egy hírtelen magas hang, és a következő pillanatban éreztem, ahogy valami keményen neki ütközik a pajzsomnak.
Ahogy nagy robajjal a pajzsomról visszapattanva kisodort magával vagy 5 széles fát, azonnal tudtam, hogy ebből még baj lesz.
- Alice! - kiáltotta Jasper, és oda rohant hozzá.
A lány csak feküdt, és próbált kikecmeregni a két rá dőlt fa alól.
Rosalie rám vicsorgott, és hírtelen már senki sem tűnt olyan barátságosnak, mint az előtt.
- Én nem ezt akartam! - suttogtam egyenesen Edwardnak.
Alice halkan felszisszent, mire Rosalie szemei elsötétültek a haragtól, és Jasper is felmordult.
Remek…
Pont olyankor nincs itt Alex sem, mikor szükségem lenne rá.
Ekkor mintha csak erre vártak volna, a szél felém sodorta Alex és Chloe illatát (akinek most kivételesen nagyon is örültem!).
Hirtelen Cullenék arca is megváltozott. Alice és Edward egymásra néztek, aztán várakozóan arra felé fordultak, amerről Alex-éket sejthették.
Pár pillanat múlva meg is érkeztek.
Alex futott legelöl mögötte Chloe.
Azonnal mellém futottak - jobban mondva elém -, és Alex karba font kézzel, szikla szilárdan állt „támadóimmal” szemben.
- Jó napot. - szűkültek össze a szemei. Ilyenkor sehol sem volt a mindig viccelődő komolytalan énje.
Finoman beljebb taszított, Chloe pedig tettre készen szorította ökölbe kezeit.
- Van valami probléma? - kérdezte végig mérve a családot. Rám villantotta szemeit, mire én csak beharaptam a számat. Tudtam, hogy ha így néz rám, akkor nagyon dühös, és jobb, ha meg sem szólalok.
- Semmi. - jött a selymes hang, mire Edwardra kaptam a tekintetem.
- Cöh… semmi, csak a nőstényetek rá támadott a húgunkra. - sziszegte összeszorított ajkakkal Rosalie.
- Bizonyára volt rá oka! - morogta Chloe rezzenéstelen arccal.
Erre a szőke lány csak felhorkant.
- Igaza van Rosie! - mondta mosolyogva Alice. - Te is megvédted volna magad, ha valaki ismeretlen így közeledett volna. Én vagok a hibás, nem voltam elég megfontolt. - rám villantott egy hatvannégy fogas vigyort.
- Szeretnétek valamit? - kérdezte Alex, de a szemeit le nem vette volna Edwardról, aki viszont engem bámult.
Nem értettem miért nem mondjuk Emmett-et tartotta potenciális veszélyforrásnak. Ő sokkal félelmetesebb, és nyílván valóan erősebb is volt Edwardnál.
- Lenne néhány kérdésem! - mosolygott megnyugtatóan Carlisle.
Chloe hangja keményen csattant az amúgy hangtalan erdőben.
- Nem vagyunk kötelesek válaszolni a kérdéseitekre. – sziszegte. - Sakkban tartottátok az egyik társunkat, és veszélyeztettétek az épségét. Az a szerencséje, hogy fel tudja találni magát ilyen helyzetekben, különben minden bizonnyal már elraboltátok volna… vagy megölitek.
Örülnötök kéne, hogy nem végzünk veletek itt és most. - villogtatta meg a szemeit.
Mindig tudta mit mondjon, hogy lehetőleg megússzuk harc nélkül az ilyen, és ehhez hasonló helyzeteket.
Erre Edward csak elmosolyodott, aztán vigyorogva Emmettre nézett.
- Menjünk! - morogta Alexnek Chloe, mire Alex karon ragadott, és átvonszolt Edward és Carlisle között.
- Még egyszer bocsánat! - motyogtam Alicenek, aki csak mosolyogva legyintett.
- Remélem látjuk még egymást! - kacsintott rám.
Alex csak még szorosabban ragadta meg a karomat, és amint biztonságos távolságba kerültünk tőlük, elengedett, és rögtön futásnak eredt haza.
Vettem egy mély levegőt, és csak aztán követtem.
Pár másodperc alatt már én is a házban voltam.
Alexékre a nappaliban találtam rá. Alex megnyugtatóan simogatta menyasszonya kezét, mire tudtam, hogy megint egy Chloe-féle kiborulásban lesz részünk.
- Nem gondolod, hogy túl sokszor kerülünk bajba miattad? – suttogta, miközben hosszú hajából kihúzta a gumit. - Nem gondolod, hogy igazán visszafoghatnád magad? - villantak rám a szemei. - Hogy lehetnél óvatosabb?
- Chloe! - motyogta neki figyelmeztetően Alex.
- Nem az én hibám volt! - álltam a dühödt pillantást. - És nem kértem, hogy bármelyikőtök is kockáztassa a biztonságát értem!
- A testvérünk vagy, Bella. Ez csak természetes! – jelentette ki sietve Alex. - Chloe nem úgy gondolta. - mosolyodott el, ami rögtön rá is fagyott az arcára, mikor rájött mit mondott.
- Ne akard megmondani, hogy mit gondolok és mit nem! – sziszegte, és felpattant mellőle.
- Kérlek! - nézett rá nyomatékosan bátyám.
- Ne kérj semmire. – fújtatott - Elmegyek vadászni, és remélhetőleg nekem sikerül anélkül megúsznom, hogy életveszélybe kerüljek. - Azzal egyszerűen ki ugrott az ablakon.
- Remek! - nyögött fel fáradtan Alex.
- Nem értelek titeket! Másokkal normálisak vagytok. Jó talán Chloeban van egy kis egésséges ellenszenv, de ha megismernétek egymást…
- Mikor legutóbb ismerkedni akartunk, majdnem megöltük egymást. Én örülök, hogy boldog vagy Alex, de … nem fogom jobban szeretni Őt. Próbálom, de nem hiszem, hogy sikerülne.
- Jó… - fintorgott, majd elkapva a karom kiviharzott velem, és leültetett egy nagy fa egyik ágára, majd ő is mellém ült. - Most sem fogod megtalálni? - kérdezte pár perc békés csend után.
- Nem hinném. - hirtelen mégis beugrott Edward Cullen. Olyan gyönyörű volt, és a mosolyától jóleső borzongás járt át.
- Nem vagy te kissé… válogatós? - lökött meg óvatosan.
- Nem! - nyújtottam rá a nyelvem.
Felhúzott szemöldökkel vigyorgott rám.
- Remélem tudod kicsiny húgocskám, hogy ez most egy igencsak gyerekes tett volt tőled!-kuncogott, majd válaszomra nem várva pattant le a fáról, és lépdelt óvatosan az erdő felé.
Nem tudtam mi történt, ezért kíváncsian fürkésztem lassú lépteit.
- Chloe? - kérdezte óvatosan, mire egy halk suttogás volt a válasz.
- Ide tudnál jönni? - kérdezte szipogva.
Erre Alex azonnal gyorsabban kezdett közelíteni hozzá.
Innentől úgy gondoltam, jobb, ha magukra hagyom őket, hiszen én még speciel ki sem pakoltam, és ez a beszélgetés elég intim lesz, ahogy őket ismertem.
A szobám közepén pár karton doboz, és három bőrönd árválkodott.
A dobozon egy cetli várt Alex kéz írásával:
Nem mertem bele nézni egyikbe sem, de azért nagyon lovagiasan felhoztam neked őket .Egy igazi kincs vagyok!
- Jaj Alex! - vigyorogtam.
Elhúztam a gardróbom előtti nagy, fehérre csiszolt tolós ajtót. Halkan felsóhajtva ültem le a szobám közepén elhelyezett kanapéra.
Félig fekve, lelógatott kézzel simogattam a puha perzsaszőnyeget.
Reméltem, hogy Chloe elintézte a középiskolát, mert nem volt kedvem még azzal is foglalkozni. Autó zúgást hallottam a közelből, és pár percbe telt, míg rájöttem, hogy ezek minden bizonnyal az autóink lehetnek.
Halkan dudorászva sétáltam le a lépcsőn, és közben végig néztem a lépcső mellé függesztett családi képeket. Mind kellemes emlékekkel töltöttek el, és mosolyom még akkor sem lohadt, mikor egy olyan képhez értem, aminek készítéséhez Alexnek alkalmaznia kellett a szokatlan oldalát is.
6 hónappal ezelőtt
- Mosolyogjatok! - Alex Chloe mögött állt, és a kezei szorosan a lány hasán nyugodtak aztán gondolt egyet, és hírtelen megragadva ajkait az övéire tapasztotta. Így, ebben a pózban sikerült őket lekapnom.
Zavartan fordítottam el a tekintetem, és odasétáltam a hatalmas karácsonyfánkhoz, összehúztam magam, és a karjaimmal átkaroltam a térdeimet.
- Rád tört a karácsonyi hangulat, mi? - vigyorgott le rám Alex.
Elfintorodtam, és szemeimmel Chloe-t követtem, aki még felakasztott a fára pár általunk készített díszt.
Alexé már ott díszelgett, így egy általa kreált ”vámpír angyalka” nézett velem épp farkas szemet.
- Kész! - nézett végig a szobán elégedetten Chloe, majd egy puszit nyomva Alex arcára, az ölelésébe bújt.
- Tudjátok, hogy mi hiányzik még? - csillantak fel Alex szemei.
- Mi? - ráncolta össze a homlokát Chloe. - Kevés a dísz? Nem tetszik? - fordult hátra, hogy a szemébe tudjon nézni.
- Nem az egész díszítés tökéletes. - nyomott egy puszit a homlokára. - Csak még egy kép hiányzik. - nézett rám, majd fordult vissza kedveséhez.
Magamban felnyögtem. Ezt még Ő sem gondolhatja komolyan.
Pedig nagyon úgy tűnt, ahogy nagyra meresztett, állítólag”ellenállhatatlan” szemekkel nézett felváltva ránk.
- Ezt felejtsd el! – morogtam, és azzal elfeküdtem a padlón.
- Kérlek Bella! Karácsony van! Lehet, hogy most fogtok kibékülni, és a végén úgy kell majd levakarnom titeket egymásról. - nézett rám felvillanyozva.
- Nem hinném. - fonta keresztbe a karjait a másik érintett is.
- Elegem van! - mordult fel Alex. - Folyton ez van! Nem lehetne, hogy egy napra befejezzétek!?
Azzal durcásan ott hagyta Chloet, és engem felhúzva a földről leültetett a kanapéra, aztán Chloe-hoz sétált, és nem törődve halk szisszenésével, oda rángatta mellém.
- ÉN szeretném, ha igazi család lennénk! Mert ha most megnézem magunkat, annyit látok, hogy én próbálom összetartani családunkat, ti pedig csak puffogtok és veszekedtek, vagy szurkálódtok! - nézett ránk villámló szemekkel.
- Mindnyájunknak volt családunk! Nem hiszem, hogy nem hiányzik nektek néhány nyugis nap! Nekem van két kincsem. - nézett ránk gyengéden. - De én ehhez kevés vagyok! Szóval szeretném, ha nem is örökre, de legalább egy kép erejéig legyetek testvérek. Az én kedvemért. – Suttogta könyörgően.
Döbbenten pislogtam párat. Alex-et nem sokszor lehetett ilyennek látni. Nyeltem egy nagyot, majd sóhajtva behunytam egy pillanatra a szemem.
- Hozd a fényképezőt. – motyogtam, és próbáltam elképzelni, hogy Chloe kedves és nem féltékenykedik folyton. Én nem utáltam őt csak… egyedül maradtam miatta. Egy kicsit.
- Oké! - rázta meg magát Chloe.
- Szeretlek titeket. - vigyorgott lelkesen, és egy pillanat múlva, mint egy kis iskolás szorongatta a fényképezőt.
- Gyerünk, lányok. Mosoly, és ölelés. - úgy vigyorgott, mintha legalább előre hozták volna a születésnapját.
Essünk túl rajta alapon gyorsan közelebb csúsztam Chloe-hoz, aki erre átölelt, és úgy csinált, mintha egy puszit adna az arcomra. Magamra varázsoltam a világ legboldogabb műmosolyát, és már kattant is a kis gomb.
Alex nagyon elégedett lehetett az eredménnyel, mivel csak úgy ragyogtak a szemei.
- Esküszöm, ezen a képen vagytok a legszebbek! – suttogta, majd mosolyogva közénk telepedett.
A kép valóban jól sikerült, és tényleg olyanok voltunk, mintha a világ egyik legjobb testvérei lennénk.
Jelen:
A csengő dallamos hangja rángatott ki az emlékeim közül.
- Üvözlöm! Meghoztuk az autókat. Kérem, itt írja alá. - nyújtott elém három lapot egy ötven év körüli férfi. Amint minddel végeztem, további szép napot kívánt, majd távozott is. Szerettem az ilyen embereket.
- Viszlát!
Megvártam, míg lepakolják az autóinkat, majd mikor elhajtottam, tüzetesen átnéztem, hogy nem érte-e őket valami kár. Az autók imádatával Alex ”fertőzött meg”, ahogy Chloe-t is.
- Átnézted? Rendben vannak? - kérdezte csak úgy mellékesen az emeleti ablakon kilógatva a lábát Alex, miközben ütemesen simogatta Chloe ölébe fektetett fejét.
Csak bólintottam, majd bepattantattam az enyémbe, hogy beállhassak vele a garázsba.
- Utána beviszed az enyémet is? - kérdezte normál hangerővel.
- Persze!
- Kösz Bells, kincset érsz!
