2010. december 3., péntek

3. fejezet




Boldog Mikulást mindenkinek!A bétázásért köszönt Nikkinek! (L) A blog szépítésért meg egy nagy puszi Thalianak.


Ahogy ott guggoltam, és mind kíváncsi, értetlen pillantásokkal méregettek, próbáltam valami menekülő tervet ötleni.

A pajzsomat használjam? És ha valamiféle fejvadászok? És ha pont ezzel buktatnám le magam előttük?

Istenem csak ebből szabaduljak meg valahogy, esküszöm, mindig hallgatni fogok Alexre!

Tekintetem vonzotta Edward, és hiába próbáltam arra koncentrálni, hogy mindenkit szemmel tartsak, folyton vissza-vissza pillantottam rá.

Az újonnan érkezettek között három nő volt; egyikük kicsi volt, arca koboldszerű, és látszott rajta, hogy nagyon kecses mozgása van. Egyikőjük kissé talán öregebb lehetett a másik két lánynál, de persze ő is tökéletesen gyönyörű volt. Haja hullámos volt, arca óvatos.

A harmadik lány maga volt a tökély! Még vámpírok közt is ritka volt az ilyen szépség (legalábbis én nem találkoztam sok ilyen lánnyal). Azonnal láttam, hogy Ő Emmett párja lehet. mivel miután alaposan végig mért, azonnal Rá kapta tekintetét.

Pedig a párja továbbra is csak vigyorgott, és karba font karjain jól kidagadtak az izmok.

A férfiak mindketten szőkék voltak, egyikük fiatalabb izmos - bár nem annyira, mint Emmett - , eléggé szigorú pillantásokkal méregetett.

Úgy tűnt, hogy a másik férfi a társaság vezetője, mivel ő állt legelöl, míg a többiek mellette sorakoztak.

Magamban szenvedve felnyögtem.

Talán velük még a pajzsom sem bír el.

Hiszen eddig csak Alex-el és Chloe-val próbáltam ki. Mondjuk, ha beleszámítjuk, hogy Chloe a képességét is bevetette, hogy áttörje a pajzsom, és még így sem sikerült neki, van remény, hogy nekik hetüknek is fel adom majd a leckét.

Bár, ha mind a heten képességekkel rendelkeznek… hát akkor végem van.

- Üdvözöllek! A nevem Carlisle Cullen, ők pedig itt a családom! - mutatott végig társain. – Esme - itt a kedves arcú nőre mutatott - a lányom, Alice - a koboldszerű, mosolygó lány - a fiam, Jasper - az oroszlánszerű, szigorú srác – Rosalie, a lányom - a szőke szépség felé intett - Emmett és Edward.

Várakozóan néztek rám, és mivel engem illendőségre neveltek, felegyenesedtem, és miközben magam köré fontam pajzsomat, előre léptem, és óvatosan kezet ráztam Charlsile-val.

- Bella - suttogtam. A vezetéknevemet nem akartam megmondani nekik… sosem lehet a vámpír elég óvatos.

- Örülünk, hogy megismerhetünk, Bella. - mosolygott rám.

Nem válaszoltam továbbra is tartottam némelyüktől.

Gyorsan elengedtem Carlsile kezét, és hátam mögé kulcsolva őket, lépkedtem egyik lábamról a másikra.

- Öhm azt hiszem, hogy én akkor most megyek is! - motyogtam a lábamnak- Még egyszer örültem a találkozásnak.

- Várj! - jött egy hírtelen magas hang, és a következő pillanatban éreztem, ahogy valami keményen neki ütközik a pajzsomnak.

Ahogy nagy robajjal a pajzsomról visszapattanva kisodort magával vagy 5 széles fát, azonnal tudtam, hogy ebből még baj lesz.

- Alice! - kiáltotta Jasper, és oda rohant hozzá.

A lány csak feküdt, és próbált kikecmeregni a két rá dőlt fa alól.

Rosalie rám vicsorgott, és hírtelen már senki sem tűnt olyan barátságosnak, mint az előtt.

- Én nem ezt akartam! - suttogtam egyenesen Edwardnak.

Alice halkan felszisszent, mire Rosalie szemei elsötétültek a haragtól, és Jasper is felmordult.

Remek…

Pont olyankor nincs itt Alex sem, mikor szükségem lenne rá.

Ekkor mintha csak erre vártak volna, a szél felém sodorta Alex és Chloe illatát (akinek most kivételesen nagyon is örültem!).

Hirtelen Cullenék arca is megváltozott. Alice és Edward egymásra néztek, aztán várakozóan arra felé fordultak, amerről Alex-éket sejthették.

Pár pillanat múlva meg is érkeztek.

Alex futott legelöl mögötte Chloe.

Azonnal mellém futottak - jobban mondva elém -, és Alex karba font kézzel, szikla szilárdan állt „támadóimmal” szemben.

- Jó napot. - szűkültek össze a szemei. Ilyenkor sehol sem volt a mindig viccelődő komolytalan énje.

Finoman beljebb taszított, Chloe pedig tettre készen szorította ökölbe kezeit.

- Van valami probléma? - kérdezte végig mérve a családot. Rám villantotta szemeit, mire én csak beharaptam a számat. Tudtam, hogy ha így néz rám, akkor nagyon dühös, és jobb, ha meg sem szólalok.

- Semmi. - jött a selymes hang, mire Edwardra kaptam a tekintetem.

- Cöh… semmi, csak a nőstényetek rá támadott a húgunkra. - sziszegte összeszorított ajkakkal Rosalie.

- Bizonyára volt rá oka! - morogta Chloe rezzenéstelen arccal.

Erre a szőke lány csak felhorkant.

- Igaza van Rosie! - mondta mosolyogva Alice. - Te is megvédted volna magad, ha valaki ismeretlen így közeledett volna. Én vagok a hibás, nem voltam elég megfontolt. - rám villantott egy hatvannégy fogas vigyort.

- Szeretnétek valamit? - kérdezte Alex, de a szemeit le nem vette volna Edwardról, aki viszont engem bámult.

Nem értettem miért nem mondjuk Emmett-et tartotta potenciális veszélyforrásnak. Ő sokkal félelmetesebb, és nyílván valóan erősebb is volt Edwardnál.

- Lenne néhány kérdésem! - mosolygott megnyugtatóan Carlisle.

Chloe hangja keményen csattant az amúgy hangtalan erdőben.

- Nem vagyunk kötelesek válaszolni a kérdéseitekre. – sziszegte. - Sakkban tartottátok az egyik társunkat, és veszélyeztettétek az épségét. Az a szerencséje, hogy fel tudja találni magát ilyen helyzetekben, különben minden bizonnyal már elraboltátok volna… vagy megölitek.

Örülnötök kéne, hogy nem végzünk veletek itt és most. - villogtatta meg a szemeit.

Mindig tudta mit mondjon, hogy lehetőleg megússzuk harc nélkül az ilyen, és ehhez hasonló helyzeteket.

Erre Edward csak elmosolyodott, aztán vigyorogva Emmettre nézett.

- Menjünk! - morogta Alexnek Chloe, mire Alex karon ragadott, és átvonszolt Edward és Carlisle között.

- Még egyszer bocsánat! - motyogtam Alicenek, aki csak mosolyogva legyintett.

- Remélem látjuk még egymást! - kacsintott rám.

Alex csak még szorosabban ragadta meg a karomat, és amint biztonságos távolságba kerültünk tőlük, elengedett, és rögtön futásnak eredt haza.

Vettem egy mély levegőt, és csak aztán követtem.

Pár másodperc alatt már én is a házban voltam.

Alexékre a nappaliban találtam rá. Alex megnyugtatóan simogatta menyasszonya kezét, mire tudtam, hogy megint egy Chloe-féle kiborulásban lesz részünk.

- Nem gondolod, hogy túl sokszor kerülünk bajba miattad? – suttogta, miközben hosszú hajából kihúzta a gumit. - Nem gondolod, hogy igazán visszafoghatnád magad? - villantak rám a szemei. - Hogy lehetnél óvatosabb?

- Chloe! - motyogta neki figyelmeztetően Alex.

- Nem az én hibám volt! - álltam a dühödt pillantást. - És nem kértem, hogy bármelyikőtök is kockáztassa a biztonságát értem!

- A testvérünk vagy, Bella. Ez csak természetes! – jelentette ki sietve Alex. - Chloe nem úgy gondolta. - mosolyodott el, ami rögtön rá is fagyott az arcára, mikor rájött mit mondott.

- Ne akard megmondani, hogy mit gondolok és mit nem! – sziszegte, és felpattant mellőle.

- Kérlek! - nézett rá nyomatékosan bátyám.

- Ne kérj semmire. – fújtatott - Elmegyek vadászni, és remélhetőleg nekem sikerül anélkül megúsznom, hogy életveszélybe kerüljek. - Azzal egyszerűen ki ugrott az ablakon.

- Remek! - nyögött fel fáradtan Alex.

- Nem értelek titeket! Másokkal normálisak vagytok. Jó talán Chloeban van egy kis egésséges ellenszenv, de ha megismernétek egymást…

- Mikor legutóbb ismerkedni akartunk, majdnem megöltük egymást. Én örülök, hogy boldog vagy Alex, de … nem fogom jobban szeretni Őt. Próbálom, de nem hiszem, hogy sikerülne.

- Jó… - fintorgott, majd elkapva a karom kiviharzott velem, és leültetett egy nagy fa egyik ágára, majd ő is mellém ült. - Most sem fogod megtalálni? - kérdezte pár perc békés csend után.

- Nem hinném. - hirtelen mégis beugrott Edward Cullen. Olyan gyönyörű volt, és a mosolyától jóleső borzongás járt át.

- Nem vagy te kissé… válogatós? - lökött meg óvatosan.

- Nem! - nyújtottam rá a nyelvem.

Felhúzott szemöldökkel vigyorgott rám.

- Remélem tudod kicsiny húgocskám, hogy ez most egy igencsak gyerekes tett volt tőled!-kuncogott, majd válaszomra nem várva pattant le a fáról, és lépdelt óvatosan az erdő felé.

Nem tudtam mi történt, ezért kíváncsian fürkésztem lassú lépteit.

- Chloe? - kérdezte óvatosan, mire egy halk suttogás volt a válasz.

- Ide tudnál jönni? - kérdezte szipogva.

Erre Alex azonnal gyorsabban kezdett közelíteni hozzá.

Innentől úgy gondoltam, jobb, ha magukra hagyom őket, hiszen én még speciel ki sem pakoltam, és ez a beszélgetés elég intim lesz, ahogy őket ismertem.

A szobám közepén pár karton doboz, és három bőrönd árválkodott.

A dobozon egy cetli várt Alex kéz írásával:

Nem mertem bele nézni egyikbe sem, de azért nagyon lovagiasan felhoztam neked őket .Egy igazi kincs vagyok!

- Jaj Alex! - vigyorogtam.

Elhúztam a gardróbom előtti nagy, fehérre csiszolt tolós ajtót. Halkan felsóhajtva ültem le a szobám közepén elhelyezett kanapéra.

Félig fekve, lelógatott kézzel simogattam a puha perzsaszőnyeget.

Reméltem, hogy Chloe elintézte a középiskolát, mert nem volt kedvem még azzal is foglalkozni. Autó zúgást hallottam a közelből, és pár percbe telt, míg rájöttem, hogy ezek minden bizonnyal az autóink lehetnek.

Halkan dudorászva sétáltam le a lépcsőn, és közben végig néztem a lépcső mellé függesztett családi képeket. Mind kellemes emlékekkel töltöttek el, és mosolyom még akkor sem lohadt, mikor egy olyan képhez értem, aminek készítéséhez Alexnek alkalmaznia kellett a szokatlan oldalát is.

6 hónappal ezelőtt

- Mosolyogjatok! - Alex Chloe mögött állt, és a kezei szorosan a lány hasán nyugodtak aztán gondolt egyet, és hírtelen megragadva ajkait az övéire tapasztotta. Így, ebben a pózban sikerült őket lekapnom.

Zavartan fordítottam el a tekintetem, és odasétáltam a hatalmas karácsonyfánkhoz, összehúztam magam, és a karjaimmal átkaroltam a térdeimet.

- Rád tört a karácsonyi hangulat, mi? - vigyorgott le rám Alex.

Elfintorodtam, és szemeimmel Chloe-t követtem, aki még felakasztott a fára pár általunk készített díszt.

Alexé már ott díszelgett, így egy általa kreált ”vámpír angyalka” nézett velem épp farkas szemet.

- Kész! - nézett végig a szobán elégedetten Chloe, majd egy puszit nyomva Alex arcára, az ölelésébe bújt.

- Tudjátok, hogy mi hiányzik még? - csillantak fel Alex szemei.

- Mi? - ráncolta össze a homlokát Chloe. - Kevés a dísz? Nem tetszik? - fordult hátra, hogy a szemébe tudjon nézni.

- Nem az egész díszítés tökéletes. - nyomott egy puszit a homlokára. - Csak még egy kép hiányzik. - nézett rám, majd fordult vissza kedveséhez.

Magamban felnyögtem. Ezt még Ő sem gondolhatja komolyan.

Pedig nagyon úgy tűnt, ahogy nagyra meresztett, állítólag”ellenállhatatlan” szemekkel nézett felváltva ránk.

- Ezt felejtsd el! – morogtam, és azzal elfeküdtem a padlón.

- Kérlek Bella! Karácsony van! Lehet, hogy most fogtok kibékülni, és a végén úgy kell majd levakarnom titeket egymásról. - nézett rám felvillanyozva.

- Nem hinném. - fonta keresztbe a karjait a másik érintett is.

- Elegem van! - mordult fel Alex. - Folyton ez van! Nem lehetne, hogy egy napra befejezzétek!?

Azzal durcásan ott hagyta Chloet, és engem felhúzva a földről leültetett a kanapéra, aztán Chloe-hoz sétált, és nem törődve halk szisszenésével, oda rángatta mellém.

- ÉN szeretném, ha igazi család lennénk! Mert ha most megnézem magunkat, annyit látok, hogy én próbálom összetartani családunkat, ti pedig csak puffogtok és veszekedtek, vagy szurkálódtok! - nézett ránk villámló szemekkel.

- Mindnyájunknak volt családunk! Nem hiszem, hogy nem hiányzik nektek néhány nyugis nap! Nekem van két kincsem. - nézett ránk gyengéden. - De én ehhez kevés vagyok! Szóval szeretném, ha nem is örökre, de legalább egy kép erejéig legyetek testvérek. Az én kedvemért. – Suttogta könyörgően.

Döbbenten pislogtam párat. Alex-et nem sokszor lehetett ilyennek látni. Nyeltem egy nagyot, majd sóhajtva behunytam egy pillanatra a szemem.

- Hozd a fényképezőt. – motyogtam, és próbáltam elképzelni, hogy Chloe kedves és nem féltékenykedik folyton. Én nem utáltam őt csak… egyedül maradtam miatta. Egy kicsit.

- Oké! - rázta meg magát Chloe.

- Szeretlek titeket. - vigyorgott lelkesen, és egy pillanat múlva, mint egy kis iskolás szorongatta a fényképezőt.

- Gyerünk, lányok. Mosoly, és ölelés. - úgy vigyorgott, mintha legalább előre hozták volna a születésnapját.

Essünk túl rajta alapon gyorsan közelebb csúsztam Chloe-hoz, aki erre átölelt, és úgy csinált, mintha egy puszit adna az arcomra. Magamra varázsoltam a világ legboldogabb műmosolyát, és már kattant is a kis gomb.

Alex nagyon elégedett lehetett az eredménnyel, mivel csak úgy ragyogtak a szemei.

- Esküszöm, ezen a képen vagytok a legszebbek! – suttogta, majd mosolyogva közénk telepedett.

A kép valóban jól sikerült, és tényleg olyanok voltunk, mintha a világ egyik legjobb testvérei lennénk.

Jelen:

A csengő dallamos hangja rángatott ki az emlékeim közül.

- Üvözlöm! Meghoztuk az autókat. Kérem, itt írja alá. - nyújtott elém három lapot egy ötven év körüli férfi. Amint minddel végeztem, további szép napot kívánt, majd távozott is. Szerettem az ilyen embereket.

- Viszlát!

Megvártam, míg lepakolják az autóinkat, majd mikor elhajtottam, tüzetesen átnéztem, hogy nem érte-e őket valami kár. Az autók imádatával Alex ”fertőzött meg”, ahogy Chloe-t is.

- Átnézted? Rendben vannak? - kérdezte csak úgy mellékesen az emeleti ablakon kilógatva a lábát Alex, miközben ütemesen simogatta Chloe ölébe fektetett fejét.

Csak bólintottam, majd bepattantattam az enyémbe, hogy beállhassak vele a garázsba.

- Utána beviszed az enyémet is? - kérdezte normál hangerővel.

- Persze!

- Kösz Bells, kincset érsz!

2010. szeptember 30., csütörtök

2. fejezet







Hát bocsánat amiért nem sikerült hamarabb hoznom nagyon szégyellem magam. :$ Azért remélem tetszeni og nektek. :) Csók és jó olvasást


2. fejezet

- Alex, megtennéd, hogy nem szenvedsz ilyen látványosan? - kérdeztem kedvesen mosolyogva.

Már 3 órája utaztunk a gépen és az én drága jó bátyám fél óra után már hisztizett, hogy nem bír 2,5 órát egyhelyben ülni. Hát ilyen az, ha az ember hiperaktív.

- Bella, megtennéd, hogy nem szólsz hozzám? – morogta, és közben Chloe hátát szuggerálta, mivel a kis drága meg sértődött, mert Alex mellém és nem mellé ült le.

De hát a nap huszonnégy órájából húszat vannak együtt.

És lehet, hogy néha idióta tud lenni Alex, de azért ő az egyetlen rokonom, barátom, ismerősöm, akivel tudok beszélgetni.

- Szomjas vagyok - sóhajtottam fáradtan. Nem volt olyan nagy a kísértés, de azért kényelmesebb lett volna úgy utazni, hogy közben ne kaparjon annyira a torkom.

- Majd elmenjek veled vadászni? – kérdezte, de közben félősen nézett a párjára.

- Nem, köszi, szeretnék kikapcsolódni! – pillantottam én is kedves majdnem sógornőm felé.

Az igazság az volt, hogy már azóta nem voltunk csak mi ketten vadászni mióta megjelent Chloe. Még ma is átkoztam azt a napot mikor rátaláltunk.

- Majd bepótoljuk! - suttogta olyan halkan a fülembe, amit még én is nehezen halottam meg.

Rámosolyogtam ő pedig rám kacsintott.

Néha olyan jól esett volna, ha többet törődik velem. Mivel nem voltak barátaim, és senki más, akivel beszélgetni tudtam volna, így rá számíthattam egyedül, de most itt volt Chloe, így a sorrend is felborult nála. Már csak második voltam bár ez így volt természetes.

Hiszen – gondolom – ha az ember szerelmes lesz, akkor szerelme tárgya kerül első helyre, és minden utána.

- Soha többet nem utazom repülőn, inkább futok! - morogta Alex már a bérelt autóban.

- Soha többet nem intézek neked semmit, folyton csak panaszkodsz! - vágtam vissza idegesen.

Nem beszéltem Alexnek róla, de a repülőn alig bírtam magam visszafogni. Túl sokáig nem voltam vadászni és az a sok ember...

Szégyelltem magam, hogy akár egy percig is megfordult a fejemben, hogy ártsak egy ártatlan lénynek.

- Nem kell leharapni a fejem, na!- azzal - mutatva milyen érett is- duzzogva fonta össze mellkasa előtt a karjait.

Chloe csak fáradtan sóhajtott, mint aki már előre unja a beszélgetés-félénket.

Hát én meg Őt untam, de nagyon!

- Bocs. - morogtam Alexnek. - Csak túl régóta nem ettem. - hajtottam hátra a fejem az ülésen.

- Nagyon rossz volt? - nézett a visszapillantó tükörbe Chloe amivel teljesen megdöbbentett.

Most hozzám szólt?? Komolyan? És nem is volt gúnyos a hangja hanem… megértő.

Uh…

- Öhm … igen eléggé. - Fintorodtam el.

Alex csak megrántotta a vállát.

- Ha féken kellett volna tartanom téged, legalább történt volna valami izgalmas is. Bár a te megfékezésed nem lett volna valami nagy feladat. - Szurkálódott vigyorogva.

Halkan rámorogtam.

- Hidd el bátyuskám, simán leterítenélek! - válaszoltam angyali mosollyal az arcomon.

- Ja persze mert neked ott van az erőd… ha az nem lenne, hogy védenéd magad, Törpe?

- Majd vadászat után lerendezzük. - vigyorogtam kimutatva a fogsorom.

- Várjál, mindjárt elkezdek félni. - dőlt vissza az ülésbe kuncogva.

- Ha befejeztétek ezt a gyerekes civakodást - itt szúrósan rá nézett Alexre, mire az rögtön összébb húzta magát. - Esetleg figyelhetnétek, mert szerintem az ott lőttünk már a leendő házunk lenne. - azzal fejével maga elé intett.

Modern építésű

- Szép… - hümmögött egy sort Alex, mire Chloe csúnyán nézett rá. Nagyon csúnyán!

- Ez –mutatott maga elé, mivel már a ház előtti rétféleségen voltunk - Egy remekmű! Csak nézd meg. - vált mániákussá a tekintete. - Mire én gyorsan berohantam a házba még előttük, hogy megúszhassam az egy órás házelemzést.

- Én szétnézek bent. - kiáltottam még vissza a vállam fölött, már a bejárati ajtó kilincsét szorongatva.

Alex csak fáradtan bólintott felém, hogy menjek csak, mert Ők úgyis alaposan átnézik Chloeval a házat kívülről.

Nem tudom, miért vág olyan fancsali pofát az ilyen”tortúráknak”, hiszen Chloe mindig kiengesztelte utána.

A házba belépve rögtön a nappaliban találtam magam, ami már előre be volt rendezve.

Ebben a helyiségben a világos színek uralkodtak, és az egészet az tette még szebbé, hogy mindkét falrész tele volt ablakokkal, bár nem amolyan üvegfal méretűekkel, de nekünk ez így pont megfelelt, mivel sosem tudhattuk, hogy ki téved erre. Bizonyára nehéz lett volna, kimagyarázni bizonyos dolgokat. Felkuncogtam, mikor elképzeltem Alex döbbent arcát a kis dohányzó asztalka láttán, mivel szerette feltenni a lábát az asztalra, de így hogy az majdnem egy szintben volt a padlóval kevés volt rá az esély.

A nappalit a konyha követte. Itt már inkább a barna színek uralkodtak, és persze ez is fel volt szerelve mindenféle hiper-szuper kütyüvel, amit soha nem fogunk használni, de persze szükség volt a látszat fenntartására.

Hatalmas ablakok voltak az egyik falon, amin keresztül pont a közeli folyót lehetett látni, ami a ház közvetlen közelében csordogált.

Néhány percig gyönyörködtem még a táj szépségeiben, majd tovább indultam felfedező utamra a házban. Egy hosszú falépcső vezetett felé az emeletre.

A folyosóról három ajtó nyílt. Benéztem az első szobába, de valahogy az nem tetszett annyira és mivel tudtam, hogy Chloe ízlése ehhez hasonló - mivel ő volt oda meg vissza a fehér és fekete kombinálásért - könnyű volt kitalálni, hogy ez a szoba kiké is lesz.

A második szoba viszont elvarázsolt. Az ajtóval szemben lévő fal üvegből volt, mellette egy sötétkék ágy terpeszkedett. A falak fehérre voltak festve, az egyik olvasó lámpa mellett egy könyves polc volt, és innen nyílt az egyik ajtó.

Muszáj volt végig simítanom az ágyneműn, hogy megtudjam vajon tényleg olyan selymes-e a tapintása, mint amilyennek látszik. Olyan volt, mint a legfinomabb selyem… mert talán az is volt.

A legközelebbi ajtón benézve láttam, hogy ott találom a fürdőt. Félve közelítettem meg a következő - egyben a szobámhoz tartozó utolsó ajtót - , mivel tudtam, hogy Chloe divat mániája nem ismer határokat.

Döbbenetes, hogy mekkora gardrób tárult fel előttem. Leesett állal bámultam még egy percig, aztán gyorsan lesiettem a földszintre, hogy végre kiszellőztethessem a fejem, és csillapíthassam a torkom égését.

A nappaliban kedvenc szerelmes párommal találkozhattam, amint épp nagyon elmerültek egymásban.

- Öhm… elmentem vadászni. - álltam meg egy pillanatra a bejárati ajtóban. Nem úgy tűnt, mint akikhez eljutott a közlendőm, mindenesetre én szóltam…

Mélyen beleszagoltam a friss éjszakai levegőbe, miközben egyre bentebb futottam az erdő sűrűjében.

Az orromat megcsapta a vér csábító illata, és két másodperc múlva már a szívdobbanásokat is hallottam.

Egy hatalmas réthez értem, ahol egy fa takarásában megláttam leendő áldozatomat, amint egy fa alatt üldögélt. Lassan a szarvas felé sétáltam, és mikor észrevett, azonnal talpra szökkent, és megiramodott az erdő belseje felé véve az irányt. Se perc alatt terítettem le szerencsétlen állatot, aki még próbált küzdeni, de természetesen hiábavaló erőfeszítés volt.

Amint az utolsó csepp vérét is kiszívtam, elengedtem, hogy a lábaim előtt terüljön el kiszáradt teteme. Undorodtam magamtól, hiába tudtam, hogy ez így természetes (legalábbis a vámpíroknál).

Visszasiettem a tölgyfához, és felmáztam egy 1,5 méter széles ágára. Elgondolkodva bámultam a rét túloldalán sétálgató őzikét, és megint a szüleim jutottak eszembe.

Az idő múlásával egyre többet gondoltam rájuk, és nagyon reméltem, hogy boldogok, és már túltették magukat a történteken. Ha lehetséges ez egyáltalán…

Talán meglátogathatnám őket. Persze nem mennék hozzájuk közel, csak annyira, hogy tudjam élnek-e még, hogy jól vannak-e. Biztosan…

Ekkor félbe szakítva tervezgetéseimet, egy hatalmas csattanással neki vágódott a fámnak valami, ezzel eldöntve a fát, és vele engem is.

A vastag fa maga alá temetett, és hiába voltam vámpír, egy pillanatra még a levegő is bent akadt a tüdőmben. Gyorsan feltápászkodtam, a vastag fát egy nagyobb lökéssel eltávolítva magamról.

Ekkor meghallottam, amint valaki elkáromkodja magát, és távolabbról hangos nevetés is hallatszott.

Mikor körülnéztem, megláttam a kidőlt fa tövében egy nagydarab vámpírt, amint tovább szitkozódva felpattan, de már későn, mivel a nevető hang tulajdonosa villám gyorsan mellette termett, és karba tett kézzel enyhe mosollyal az arcán nézett a másik férfi szemébe.

Magasabb és vékonyabb volt, mint ellenfele, aki úgy tűnt könnyedén le tudná győzni.

- Megint csaltál! - sziszegte az izmosabb srác.

- Tudhatnád, hogy nem bírom kikapcsolni. - magyarázkodott a bronzos hajú.

Erre a másik csak gúnyosan felhorkantott.

- Mintha annyira próbálkoznál… ha nem lenne az erőd, simán legyőznélek! - durcáskodott tovább.

- Emmett! Hagyd abba ezt a gyerekes viselkedést, kérlek. - Mondta komoly arccal - Nem bírsz velem, és Alice-el sem… ez nem szégyen bátyókám. - veregette meg vigyorogva a vállát.

Ekkor hirtelen felém kapta fejét (gondolom most érezték meg a szagom).

Eszembe jutott Alex, hogy ő mit tanácsolna ilyen helyzetekben. És azonnal cselekedtem, mert tudtam, hogy senkiben sem bízhatunk csak úgy. Hiába nem emberek vérével táplálkoznak - amire arany szín szemeikből rájöhetem - attól még lehetnek gonoszak, vagy ez lehet éppen egy csapda is. Nem ez lenne az első eset…

Azonnal egy széles fa törzséig hátráltam, és védekező állásba görnyedve lapultam a vastag törzshöz. Halkan, figyelmeztetően morogtam rájuk, de ők csak álltak ott, és engem bámultak döbbent pillantásokkal.

Ekkor érkezett meg még 5 idegen vámpír, és én ekkor kezdtem el igazán pánikolni.


2010. augusztus 8., vasárnap

Bocsiii!!!

Sziasztok!

Nagyon sajnálom, hogy nem jött a friss az én hibám bocsánat érte azoknak akik várták! :(
Szeptemreben fog be indulni a blog, és akkor hozok majd új részeket mivel akkor lesz időm írni, és nővérem is el megy fősulira! :)

Kérek mindekit, bírjátok ki addig! Már bele kezdtem a 2. fejezetbe, és kész van 1,5 oldal szóval komolyan SZEPTEMBER!!
És még egyszer bocs... :S

2010. május 22., szombat

1. fejezet






Két éve vagyok már vámpír, s büszkén mondhatom én nem öltem még embert! Sőt… családom is van! Igaz, csak 3 tagú, és az egyikükkel nem is jövök ki valami jól, de itt vagyunk egymásnak.
Van egy bátyám – Alex -, bár nem vérrokonom, de úgy szeretem mint egy testvért! Ő változtatott át engem 18 éves koromban, szóval köztünk még nagyobb a kötődés. És ott van Chloe… hát, vele már nem olyan rózsás a kapcsolatunk. Tavaly jöttem rá, hogy féltékeny. Mivel valahányszor ketten mentünk vadászni Alex-el, mindig olyan furán nézett rám, és utána az én szerencsétlen bátyámnak kellett kiengesztelnie Őt.
Chloe imádott vámpír lenni: gyorsaság, szépség, erő, sebezhetetlenség…csupa felszínes dolog miatt. Sosem tudtam megérteni, hogy Alex hogyan bírja elviselni Őt. Engem már 10 perc alatt képes kikészíteni.
- Bella, gyere már le. Beszélnünk kéne a költözködésről. - szólt fel az emeletre Alex.
- Megyek – motyogtam, és emberi tempóban elindultam a nappali felé.
Nem szerettem sok időt a szobámon kívül tölteni a házban, mivel szinte minden Chloe ízlését tükrözte. Megpróbálta berendezni a szobámat, de természetesen nem hagytam neki. A szobám az az enyém!És hiába engedtem meg sok mindent, azért néha nekem is sikerült nemet mondanom, csak ez sajnos nem fordult elő velem valami sűrűn. Bár Alex szerint ez így van rendjén, hiszen akkor ki intézkedne helyette. Macerás volt azért vámpírnak lenni rengeteg papír munkával, és ház kereséssel járt.
Lesétáltam a többiekhez, és meg is hallottam Chloe türelmetlen sóhaját. Magamban kuncogtam. Imádtam idegesíteni, de Alex nem nézte jó szemmel a szurkálódásainkat. Ő azt akarta, hogy a számára legfontosabb személyek szeressék egymást, sőt, az ő szavaival élve legalább ne akarjuk megölni egymást. Mondjuk nem én támadtam meg a másikat hanem Ő, de amit Chloe csinál az el van nézve.
- Itt vagy végre. - morogta mire Alex szúrósan rá nézett.
- Bella, meg kéne beszélnünk a költözést! - nézett rám mosolyogva.
- Elintézem, mint mindig .- rántottam vállat.
- Biztos Bells? Nem kell ezt neked csinálnod! Elintézhetjük mi is Chloe-val. - mondta aggódó szemekkel vizsgálva. Folyton aggódott értem, félt, hogy magányos vagyok - ami mondjuk igaz- és hogy nem fogom megtalálni a társam.
- Nem kell, legalább addig is elütöm valamivel az időt. – sóhajtottam, de aztán meg bántam hogy hangosan is kimondtam ezt, mert tudtam, hogy megint túl reagálja a dolgokat.
- Bella! Mondtam, hogy csináljunk valamit közösen. – dörmögte.
- Alex! - dobbantottam a lábammal. - Olyan vagy, mint az apám! Nincs semmi bajom, és szívesen intézem a dolgokat. - mosolyogtam el a végére.
- Jó, jó. – morogta, és nagy levegőt véve átkarolta menyasszonyát.
- Megyünk pakolni. Addig te elintézed a házat meg a papírokat? - kérdezte Chloe. Lehet valakinek ennél is idegesítőbb hangja?? A válasz egyszerű: nem!
- Persze, menjetek csak. - mosolyogtam erőltetetten. Az alatt a 2 év alatt sikerült egy fajta boldog vagyok maszkot erőltetnem az arcomra.
- Egy kincs vagy húgi! – vigyorgott, és egy csontropogtató öleléssel jutalmazott az én drága bátyám.
- Tudom! - forgattam a szemeimet. - Túl tökéletes vagyok! - kuncogtam. Mire éreztem hogy Alex válla is megrázkódik a nevetésben.
- Szólj, ha kell segítség! - szólt még vissza a lépcső aljáról.
Mint ha eddig kellett volna… - morogtam gondolatban. Szerettem egyedül intézni a dolgaimat, mivel úgyis folyton csak unatkozom. Alexnek meg ugye ott van Chloe, aki 24 órás törődést igényel. Ha a bátyám hanyagolja akár csak 1 órára és velem beszélget, akkor rögtön eltereli a figyelmét. Idegesítő!
Megkerestem a városokat, ahol keveset süt a Nap, és miután a kör 2 városkára szűkült, Forks mellett döntöttem. Kis település volt, a lakossága kicsi, és az eső is folyton esett állandó felhőtakaróval megspékelve. Ó és el ne felejtsük a gazdag vad állományt…tökéletes az éhes vámpíroknak…már ha azok nem ölnek embert.
A laptopomon felkerestem az eladó házakat, és szerencsémre volt is kettő. Mindkét ház az erdőben volt, csak az egyik egy emelettel nagyobb, mint a másik. Felhívtam az ingatlan közvetítőt, és 10 perc tárgyalás után már a miénk is lett a kisebbik.
Míg elintéztem a szállítókat és repülő jegyeket foglaltam, próbáltam figyelmen kívül hagyni a jellegzetes hangokat, az emeletről. Mindig ez van! Miért kell mindkét család tagomnak ilyen szex mániásnak lennie??
Elintéztem mindent, és büszkén dőltem hátra a székemen. Unatkoztam megint… eszembe jutott, hogy ideje lenne neki állni pakolni, így emberi sebességgel elkezdtem össze szedni a cuccokat. Ha most egy ember látna, szívrohamot kapna. Nem mindennap emelget egy lány egy egész 3 személyes ülőgarnitúrát…
Fintorogva vettem tudomásul, hogy a gerlepár nem mostanában fog ki jönni a szobájukból, így fogtam magam és elmentem futni egyet. Imádtam a száguldozást. Ilyenkor nem görcsöltem azon, vajon Isten miért büntetett ezzel a léttel.
Emberi életemben is rengeteget szenvedtem. Ha Alex nem ment meg vagy inkább nem rabol el, akkor még most is ott lennék azzal az állattal. Öröké hálás leszek fogadott bátyámnak ezért. Tudtam, hogy Ő csak azért tette velem ezt, mert másképp nem bírt volna megmenteni, és szerinte Én boldog leszek, csak várjak türelemmel, mert az élet nem tündér mese, hogy rögtön meg találod a szerelmed .Nem! Az élet tanít, hogy aztán mikor már megtörténtek veled a borzalmak, boldogan élhess és tanulj a hibáidból.
Hát igen, néha még az én nagy és erős bátyókám is tud ilyeneket mondani. Úgy gondoltam, hogy ennyi idő után már igazán khm… végezhettek.
Mikor vissza futottam a házhoz már a nappaliban voltak és várták , hogy mit intéztem, hol fogunk lakni, és mikor indulunk.
- Pöttöm Panna, mit intéztél? - kérdezte az én édes Alex-em, és összeborzolta a hajamat.
- Miden meg van. Forksba költözünk. Megnéztem, és tele van erdővel… meg sok vad állattal.
- Hol lennénk mi nélküled? - tette fel sóhajtva a kérdést.
- A szobánkban. - kuncogott halkan az a kis…
Angyalian rámosolyogtam, miközben magamban átkoztam a napot mikor megtaláltuk.
- Azt akartam mondani, hogy jó lenne, ha össze pakolnátok mert holnap jönnek a költöztetők.
- Megyek, lepihenek és még összepakolok a szobámban. – mondtam, és felsétáltam az én imádott szobácskámba.
Miközben pakolásztam megakadt a szemem egy régi gyűrűn. Szinte már el is felejtettem hogy meg van még…
Anya gyűrűje gyönyörű volt: ezüst, egy kék drágakővel a közepén. Felsóhajtottam, ahogy magam elé képzeltem anyukám kedves, szeleburdi arcát. Ő biztos aggódik értem apuval együtt. Vagy már lehet , hogy el is felejtkeztek rólam. Mi van, ha született ez újabb gyerekük, egy pót Bella akit még jobban fognak szeretni, mint engem!?
Nem voltam az a féltékeny típus, bár nem is volt kire annak lennem, de most éreztem, hogy igen is az vagyok. Ráadásul lehet, hogy egy nem is létező személyre. A helyzetem siralmas volt.
Felhúztam a gyűrűt és meg is fogadtam, hogy soha többé nem veszem le, mert nem szabad felejtenem mindenre emlékeznem kell!
Még akkor is ha azok fájó, borzasztó emlékek. Mert az tesz erőssé.. Elég erőssé ahhoz, hogy végig csináljam ezt az egészet, és ne ölessem meg magam valakivel. Hiszen ahogy Alex is mondta: rám is vár valaki! Csak idő kell amíg egymásra találunk! Én pedig türelmesen fogok várni mert szerintem, annyi szenvedés után már én is megérdemlem az örökké tartó boldogságot. Viharos, és kissé depressziós gondolataimból, Alex hangja rántott vissza a valóvilágba.
- Bells! Kész vagyunk, a kocsikért mikor jönnek?
- Még ma.
Hát igen van még egy amolyan szenvedélyünk. Még pedig a kocsik. A gyors, nagyon gyors kocsik. Nekem egy BMW M10-em van, Chloenak egy Toyota MR2-se és Alexnek pedig egy Ferrari F430A-ja van – ezeket is csak a vámpír memóriámnak köszönhetően bírtam megjegyezni - nem vagyok egy nagy autó szakértő.
Ekkor csengettek, mire én felpattantam, és leviharozva a lépcsőn ajtót nyitottam az érkező költöztetőknek.
- Jó napot! - mosolyogtam rá az előttem álló fiatal srácra.
- Hellllllo! - nézett végig rajtam szemérmetlenül. - A nevem Mike. Jöttünk költöztetni. – vigyorgott, és a tekintete megakadt a melleimen, pedig nem is volt nagyon kivágott a felsőm.
- Igen már össze pakoltunk, erre vannak a dobozok. - vezettem be egy fáradt sóhajjal a házba.
Utáltam, hogy folyton megbámulnak ez emberek. Nincs bennünk semmi. Inkább félniük kéne mint nyál csorgatva nézni minket. Néha napján azért voltak ilyen nagyon bátor emberek is. És általában mindig én fogtam ki őket, ami természetesen Alexéknek mindig adott okot a későbbi szekírozásomra.
- Hello! - vigyorgott Alex, miután felmérte, hogy szerencsétlen srác alig bírja levenni rólam a kocsonyán logó szemeit.
- Öhm… - zavartan hümmögtem egy sort. - Itt vannak a dobozok. - Szerintem ezt már vehette volna célzásnak is, de nem vette…
- Aha… - sóhajtotta, aztán végül kb. 1 óra bámulás után fogta magát, és kiszólt a többieknek, hogy ideje lenne kihordani a cuccokat.
Nekem viszont bevillant, hogy most majd még több hapsi lepi el a házunkat, ezért gyorsan felsiettem a szobámba.
Utáltam, hogy Chloenak nem kell mindezt a tortúrát elszenvednie, mert neki ott van Alex, és tőle legalább a férfiak félnek, így mikor látják, hogy ők együtt vannak, nem merik megkörnyékezni Choet.
Az ablakom elé álltam és még utoljára megcsodáltam a gyönyörű kilátást.








Prológus

Volt már veled olyan, hogy találkoztál Vele?
Vele, aki fogta a kezed a bajban…
Vele, aki legalább százszor elmondta hogy mennyire szeret?
Vele, aki megígérte, hogy veled marad örökké?
Vele, aki azt mondta ha kell örökre vár rád?

De aztán rájössz, hogy hazudott!
És nem találsz ki a fényre, mert úgy érzed, nincs miért küzdened tovább...

Üdvözlet!

Üdvözlök minden ide tévedőt!

Mint sokan mások én is a Twilight saga átírásával próbálkozom.Ebben a történetben Bella is vámpír lesz és így találkoznak Edwardal.Vajon így is egymásba szeretnek?/ezt a hülye kérdést!:D/Túl élheti-e a szerelmük az akadályokat amiket az élet állít eléjük?Ha elolvasod a történetem kiderül...
Jó olvasást!

Fanni