8. fejezet

Komi határ 5!!!!! Köszönöm a bétázást Gabikának és a sok segítséget Taminak!! :) <3

Nem figyelt rám. Tekintetét le nem vette volna a még mindig az ablakban álló Alex-ről.

Teljesen csapzott volt, csupa kosz és a mindig kényesen ápolt gyönyörű haja is mócsingos volt a sártól. Kétség sem fér hozzá, hogy Alex-nek volt igaza.

Alex-nek, aki még mindig az ablakból figyelte Chloe-t míg az el nem érte a ház azon részét, melyet már nem lehetett látni az ablakból. Csalódottan hunyta le a szemeit, majd ökleit szorosan a halántékára nyomta és befordult a szoba felé.

Lassan sétáltam Chloe felé, és mivel már legalább 2 perce néztem, és még mindig nem tűnt el, úgy döntöttem tényleg itt van, és nem ment el az én eszem is.

Ahogy jobban megfigyeltem feltűnt, hogy bőrén apró izzadság cseppek folynak lefelé.

Ami a legfurcsább volt, hogy –természetes okok, miatt- mi nem tudunk izzadni a másik pedig, hogy róla szó szerint folyt a víz. Patakokban csöpögött róla és nem zavartatva magát, még azt sem várta meg, hogy elérjen az ajtóig és saját kezűleg nyissa ki azt, felemelte a kezét és egy szél lökettel vágta ki az ajtót.

Megszaporáztam a lépteim, hogy nehogy még valamit tönkre tegyen, vagy éppen Alex-nek legyen valami baja.

Erre a gondolatra végre eszembe jutott a megoldás.

- Alex! –kiáltottam, miközben már a lépcsőn siettem Chloe után. - Alex én is látom! Gyere már az istenért.

- Hagyj Bella, ettől nem lesz jobb!- nyögött fel.

Ennyire hülye is csak ő lehet…

Mielőtt oda érhetet volna Alex ajtajához elé futottam, és megfogva a vállánál fogva tartottam vissza.

A szemei vörösek voltak.

Hirtelen kapott a nyakam után, majd egy hanyag mozdulattal felnyomott a falnak.

Ujjai után kaptam, hogy lebírjam feszegetni a nyakamról a szorító vasmarkot. Tudtam, hogy nincs magánál, mivel ez még tőle is nagyon durva volt, és ki tudja miket élt át, míg nem volt itthon. Amúgy sem tudott volna megfojtani, mivel levegőre nincs szükségünk, de mégis fájt és kellemetlen volt. Nem is kicsit…

- Alex!- sziszegtem, amivel a maradék levegőm azonnal el is fogyott.

- Ne merj az utamba állni!- suttogta, fura karcos hangon Chloe, majd eleresztett így én a földön kötöttem ki.

Alex szobájához sétált, majd halkan, mosollyal az arcán bekopogott.

- Édesem, itthon vagyok! – suttogta, majd köszörült egyet a torkán – Haza jöttem Szivem!

Lassan nyitódott ki az ajtó és, mivel szemben az ajtóval ültem azonnal láthattam, Alex reakcióját.

Döbbenten kerekedtek ki az amúgy is nagy, fekete szemei, majd először kinyitotta, majd becsukta a száját. Talán erre mondjuk, hogy leesett az álla.

- Szia Életem! – nyújtotta ki a kezét Chloe, hogy végigsimítson vele Alex arcán. A víz cseppek halkan koppantak a parkettán, ahogy lecsöppögtek a kezéről.

- Chloe? –suttogta Alex halk, bizonytalan hangon.

- Annyira nagyon hiányoztál!- suttogta, majd minden előzmény nélkül Alex karjaiba vetette magát.

Lesokkolva tápászkodtam fel az ajtó elől, de Alex sem nézett ki jobban, míg Chlo-ból csak egyre folyt a víz.

Halkan zokogott Alex –hez bújva míg bátyám csak lecsúszott a földre és úgy szorította magához, mintha magát az életét tartaná a karjaiban, mert talán így is volt.

Egy idő után Alex fogta, Chloe-t és bevitte a szobájukba.

- Le fürdetem aztán, ha pihent és el állt ez az isten verte víz megbeszéljük. – motyogta gondolom nekem, mert a pillantását nem vette el Chloe hajáról.

- Rendben, addig én… elintézek pár dolgot. – suttogtam valahogy úgy éreztem, ennél nagyobb hangerőn nem tudnék megszólalni.

Magam elé meredve bámultam és a szemeim előtt csak Chloe síró teste lebegett.

Eszembe jutott, hogy fel kéne hívni Edwardot, de mivel nem tudtam a telefon számukat és azt sem merre mentek vadászni így elég nehéz lett volna.

Minden ruhám tiszta víz volt, ami megint csak Chloe rejtélyes ˝izzadására˝ emlékeztetett.

A telefonom rezgése zavarta meg tornácon való üldögélésemet a kijelzőre rá sem nézve nyomtam meg a hívás gombot.

- Szia! – szólt bele a világ legmegnyugtatóbb hangja- Alice látta mi történt és azt mondta a legjobb lenne, ha ide jönnél hozzánk még most! Kitalálnánk mi legyen, és a testvérednek is hagyni kell időt… körülbelül két napról lesz szó, a többit pedig elmesélem.

- De…

- Kérlek! Nem szeretném, hogy egyedül légy és láttam milyen állapotban fogod tölteni, ha ott maradsz a napokat, és hidd el, semmire sem vezetne, ha te is depressziós lennél. – halkabbra véve a hangját folytatta- Nem vagy egyedül Bella! Itt vagyok, és számíthatsz rám és a családomra!

- Köszönöm!- mondtam – Örökké hálás leszek nektek azért amit értünk tesztek! Hogy tudok eljutni hozzád?- kezdett túl sok lenni ez a nap. És úgy éreztem muszáj látnom Őt!

- Az lesz a legjobb ha valamelyikünk eléd megy! Van itt fent egy kis ház, ha nem én mennék – amit kétlek- akkor is itt foglak várni! – halkult le a hangja

- Kérlek… gyere te értem! – motyogtam és egyre rosszabbul éreztem magam. Mintha valami belülről akarná kinyomni a csontjaim. Nem volt fájdalmas, mégis szörnyű volt.

- Rendben! Indulj el a házunktól északnak. Ott foglak várni, ahol a hó még látszik. – mondta- Sietek, ne félj Kedvesem!

-Oké! – motyogtam, majd villám gyorsan elindultam a házuk felé.

Már vagy tíz perce csak futottam, mikor elértem azt a helyet, ahol találkoznunk kell.

Annyira vártam már a találkozást ahogy, majd azonnal megpillantom Őt és boldogan ugorhatok biztonságot jelentő karjaiba.

Szinte sokként éltem meg, hogy nem láttam sehol. Nem baj lehet csak egy picit késik nyugtattam magam, majd levetődtem - a havat egy lusta mozdulattal odébb lökve a pajzsommal- a földre.

Halk neszre lettem figyelmes, mire azonnal felpattantam, hogy Edward elé fussak.

- Szia! – köszönt és hívogatóan kitárta karjait.

Nem haboztam azonnal hozzá rohantam, hogy befészkeljem magam a világ legjobb helyére.

- Köszönöm, hogy nem hagysz magamra! – suttogtam mellkasába.

- Megígértem Bella! – nézet rám komolyan – Rám bármikor számíthatsz! – olyan görcsösen szorítottam, mintha az életem múlna rajta.

- Gyere menyünk a többiek már várnak és, ha szerencsénk van még Alice is lát majd valamit. – nyomott a homlokomra egy csókot majd elindultunk.

Egy darabig csöndben sétáltunk- én szorosan az oldalához bújva, majd halk hangon megtörte a csöndet.

- Azt gondolom mivel eben a tempóban legalább egy óra az út a hegyre most meg is tudnánk beszélni, hogy legyen tovább a mi kapcsolatunk. – nézett le rám érdeklődve.

- Az jó lenne mert eléggé idegesít, hogy eben ne lehetek biztos. - motyogtam

- Tudod Bella, mikor megláttalak ott az erdőben már úgy ismeretlenül is szinte vonzottad a tekintetemet. – kuncogott – Ahogy ott kuporogtál és a „félelmetes” morgásodat, inkább éreztem aranyosnak.

Finoman az oldalába csíptem, mert zavarba hozott, mire még jobban kuncogott.

- Mint egy harcias kis cica. – nevetett majd egy puszit nyomott a fejem búbjára.

- Hát én mikor megláttalak téged leginkább kétségbe estem, hogy valami ellenséges család küldött titeket. Aztán kissé lenyugodtam, és… hát elkápráztattál.

Vigyorogva állított meg, majd olyan óvatosan, mintha porcelánból lennék megfogta az arcom és gyengéd csókot adott.

- A lényeg hogy én szeretném, ha megpróbálnánk és azt hiszem neked sem lenne ellenedre. – nézett rám fél árbocra eresztett szempillákkal.

- Én is nagyon szívesen próbálnék meg veled lenni! – mosolyodtam el – Örülnék, ha komolyan elkezdenénk öhm.. járni?! Bár én úgy gondolom, hogy ez azért… több, mint egy egyszerű kapcsolat.

Felnevetett, majd kezemet megfogva mentünk tovább a havas tájon át felfelé.

- Hm... ha eléggé tág értelemben használjuk a járunk kifejezést, akkor azt hiszem rendben. És valóban több lesz pár szász évvel remélhetőleg, mint a nagy átlag.

- Csodás! – vigyorogtam boldogan

- Szeretnék mutatni valamit, remélem még nem csináltad vagy, ha mégis maximum Alex-szel! – mondta élénken csillogó szemekkel.

- Oké! – motyogtam, mert egy ilyen szempárnak egyszerűen nem tudtam ellenállni.

Hirtelen a hátára kapott, majd villám sebességgel kezdte átszelni a maradék utat.

Mosolyogva vettem tudomásul, hogy Edward imádja a gyorsaságot és olyan vlszabadultnak tűnt mint amikor egyszer találkoztunk a tisztáson.

Így vissza emlékezve azaz emlék több évesnek tűnt nem csak pár naposnak.

Arra számítottam, hogy, majd búskomor leszek ehelyett majdnem olyan boldog voltam mint mikor minden rendben volt. Edward sikerült kissé elfelejtetnie velem azt a sok talányt az életemben.

Hirtelen gondoltam egyet, és mindkét tenyerem Edward szemeire szorítottam.

- Mit csinálsz Bella? – kérdezte zavart hangon

- Kíváncsi vagyok!- mondtam – Vajon így sem mész, majd neki egy fának sem? – kérdeztem nevetve

- Hát nem valószínű. Bár a tenyered eléggé zavaró így még a végén meg feledkezek magamról és leharapom. – kuncogott

- Kettőnk közül te vagy nagyobb veszélyben, mivel bármikor megharaphatom azt az ínycsiklandozó nyakad!

- Hm… rendben, de figyeld csak meg kedvesem, hogy még a fák törzsét sem fogom súrolni. Bár tudok gyorsabban futni, de félek az téged már megrémítene. – kuncogott

- Fura.. most, mégis úgy haladunk, mint valami csiga.

- Mert szóval tartasz, de, hogy ne legyen okod panaszra az utazás, miatt kissé gyorsítok.

Nevetve figyeltem, ahogy valóban hihetetlen sebességgel szeli át az erdőt mígnem meg hallottuk a családja hangjait.

- Szóval Miss Swan – mondta, miközben leemelt a hátáról, hogy a kezét az enyémbe kulcsolhassa – Élvezetes volt az utazása?

- Hát közlöm önnel, hogy megfelelő volt bár azt hiszem van még mit javulnia!

Erre Edward elnevette magát, mire én sem bírtam tovább és belőlem is kirobbant a nevetés.

Mosolyogva szorított egyet a kezem, aztán tovább húzott a többiekhez.