1. fejezet

Két éve vagyok már vámpír, s büszkén mondhatom én nem öltem még embert! Sőt… családom is van! Igaz, csak 3 tagú, és az egyikükkel nem is jövök ki valami jól, de itt vagyunk egymásnak.
Van egy bátyám – Alex -, bár nem vérrokonom, de úgy szeretem mint egy testvért! Ő változtatott át engem 18 éves koromban, szóval köztünk még nagyobb a kötődés. És ott van Chloe… hát, vele már nem olyan rózsás a kapcsolatunk. Tavaly jöttem rá, hogy féltékeny. Mivel valahányszor ketten mentünk vadászni Alex-el, mindig olyan furán nézett rám, és utána az én szerencsétlen bátyámnak kellett kiengesztelnie Őt.
Chloe imádott vámpír lenni: gyorsaság, szépség, erő, sebezhetetlenség…csupa felszínes dolog miatt. Sosem tudtam megérteni, hogy Alex hogyan bírja elviselni Őt. Engem már 10 perc alatt képes kikészíteni.
- Bella, gyere már le. Beszélnünk kéne a költözködésről. - szólt fel az emeletre Alex.
- Megyek – motyogtam, és emberi tempóban elindultam a nappali felé.
Nem szerettem sok időt a szobámon kívül tölteni a házban, mivel szinte minden Chloe ízlését tükrözte. Megpróbálta berendezni a szobámat, de természetesen nem hagytam neki. A szobám az az enyém!És hiába engedtem meg sok mindent, azért néha nekem is sikerült nemet mondanom, csak ez sajnos nem fordult elő velem valami sűrűn. Bár Alex szerint ez így van rendjén, hiszen akkor ki intézkedne helyette. Macerás volt azért vámpírnak lenni rengeteg papír munkával, és ház kereséssel járt.
Lesétáltam a többiekhez, és meg is hallottam Chloe türelmetlen sóhaját. Magamban kuncogtam. Imádtam idegesíteni, de Alex nem nézte jó szemmel a szurkálódásainkat. Ő azt akarta, hogy a számára legfontosabb személyek szeressék egymást, sőt, az ő szavaival élve legalább ne akarjuk megölni egymást. Mondjuk nem én támadtam meg a másikat hanem Ő, de amit Chloe csinál az el van nézve.
- Itt vagy végre. - morogta mire Alex szúrósan rá nézett.
- Bella, meg kéne beszélnünk a költözést! - nézett rám mosolyogva.
- Elintézem, mint mindig .- rántottam vállat.
- Biztos Bells? Nem kell ezt neked csinálnod! Elintézhetjük mi is Chloe-val. - mondta aggódó szemekkel vizsgálva. Folyton aggódott értem, félt, hogy magányos vagyok - ami mondjuk igaz- és hogy nem fogom megtalálni a társam.
- Nem kell, legalább addig is elütöm valamivel az időt. – sóhajtottam, de aztán meg bántam hogy hangosan is kimondtam ezt, mert tudtam, hogy megint túl reagálja a dolgokat.
- Bella! Mondtam, hogy csináljunk valamit közösen. – dörmögte.
- Alex! - dobbantottam a lábammal. - Olyan vagy, mint az apám! Nincs semmi bajom, és szívesen intézem a dolgokat. - mosolyogtam el a végére.
- Jó, jó. – morogta, és nagy levegőt véve átkarolta menyasszonyát.
- Megyünk pakolni. Addig te elintézed a házat meg a papírokat? - kérdezte Chloe. Lehet valakinek ennél is idegesítőbb hangja?? A válasz egyszerű: nem!
- Persze, menjetek csak. - mosolyogtam erőltetetten. Az alatt a 2 év alatt sikerült egy fajta boldog vagyok maszkot erőltetnem az arcomra.
- Egy kincs vagy húgi! – vigyorgott, és egy csontropogtató öleléssel jutalmazott az én drága bátyám.
- Tudom! - forgattam a szemeimet. - Túl tökéletes vagyok! - kuncogtam. Mire éreztem hogy Alex válla is megrázkódik a nevetésben.
- Szólj, ha kell segítség! - szólt még vissza a lépcső aljáról.
Mint ha eddig kellett volna… - morogtam gondolatban. Szerettem egyedül intézni a dolgaimat, mivel úgyis folyton csak unatkozom. Alexnek meg ugye ott van Chloe, aki 24 órás törődést igényel. Ha a bátyám hanyagolja akár csak 1 órára és velem beszélget, akkor rögtön eltereli a figyelmét. Idegesítő!
Megkerestem a városokat, ahol keveset süt a Nap, és miután a kör 2 városkára szűkült, Forks mellett döntöttem. Kis település volt, a lakossága kicsi, és az eső is folyton esett állandó felhőtakaróval megspékelve. Ó és el ne felejtsük a gazdag vad állományt…tökéletes az éhes vámpíroknak…már ha azok nem ölnek embert.
A laptopomon felkerestem az eladó házakat, és szerencsémre volt is kettő. Mindkét ház az erdőben volt, csak az egyik egy emelettel nagyobb, mint a másik. Felhívtam az ingatlan közvetítőt, és 10 perc tárgyalás után már a miénk is lett a kisebbik.
Míg elintéztem a szállítókat és repülő jegyeket foglaltam, próbáltam figyelmen kívül hagyni a jellegzetes hangokat, az emeletről. Mindig ez van! Miért kell mindkét család tagomnak ilyen szex mániásnak lennie??
Elintéztem mindent, és büszkén dőltem hátra a székemen. Unatkoztam megint… eszembe jutott, hogy ideje lenne neki állni pakolni, így emberi sebességgel elkezdtem össze szedni a cuccokat. Ha most egy ember látna, szívrohamot kapna. Nem mindennap emelget egy lány egy egész 3 személyes ülőgarnitúrát…
Fintorogva vettem tudomásul, hogy a gerlepár nem mostanában fog ki jönni a szobájukból, így fogtam magam és elmentem futni egyet. Imádtam a száguldozást. Ilyenkor nem görcsöltem azon, vajon Isten miért büntetett ezzel a léttel.
Emberi életemben is rengeteget szenvedtem. Ha Alex nem ment meg vagy inkább nem rabol el, akkor még most is ott lennék azzal az állattal. Öröké hálás leszek fogadott bátyámnak ezért. Tudtam, hogy Ő csak azért tette velem ezt, mert másképp nem bírt volna megmenteni, és szerinte Én boldog leszek, csak várjak türelemmel, mert az élet nem tündér mese, hogy rögtön meg találod a szerelmed .Nem! Az élet tanít, hogy aztán mikor már megtörténtek veled a borzalmak, boldogan élhess és tanulj a hibáidból.
Hát igen, néha még az én nagy és erős bátyókám is tud ilyeneket mondani. Úgy gondoltam, hogy ennyi idő után már igazán khm… végezhettek.
Mikor vissza futottam a házhoz már a nappaliban voltak és várták , hogy mit intéztem, hol fogunk lakni, és mikor indulunk.
- Pöttöm Panna, mit intéztél? - kérdezte az én édes Alex-em, és összeborzolta a hajamat.
- Miden meg van. Forksba költözünk. Megnéztem, és tele van erdővel… meg sok vad állattal.
- Hol lennénk mi nélküled? - tette fel sóhajtva a kérdést.
- A szobánkban. - kuncogott halkan az a kis…
Angyalian rámosolyogtam, miközben magamban átkoztam a napot mikor megtaláltuk.
- Azt akartam mondani, hogy jó lenne, ha össze pakolnátok mert holnap jönnek a költöztetők.
- Megyek, lepihenek és még összepakolok a szobámban. – mondtam, és felsétáltam az én imádott szobácskámba.
Miközben pakolásztam megakadt a szemem egy régi gyűrűn. Szinte már el is felejtettem hogy meg van még…
Anya gyűrűje gyönyörű volt: ezüst, egy kék drágakővel a közepén. Felsóhajtottam, ahogy magam elé képzeltem anyukám kedves, szeleburdi arcát. Ő biztos aggódik értem apuval együtt. Vagy már lehet , hogy el is felejtkeztek rólam. Mi van, ha született ez újabb gyerekük, egy pót Bella akit még jobban fognak szeretni, mint engem!?
Nem voltam az a féltékeny típus, bár nem is volt kire annak lennem, de most éreztem, hogy igen is az vagyok. Ráadásul lehet, hogy egy nem is létező személyre. A helyzetem siralmas volt.
Felhúztam a gyűrűt és meg is fogadtam, hogy soha többé nem veszem le, mert nem szabad felejtenem mindenre emlékeznem kell!
Még akkor is ha azok fájó, borzasztó emlékek. Mert az tesz erőssé.. Elég erőssé ahhoz, hogy végig csináljam ezt az egészet, és ne ölessem meg magam valakivel. Hiszen ahogy Alex is mondta: rám is vár valaki! Csak idő kell amíg egymásra találunk! Én pedig türelmesen fogok várni mert szerintem, annyi szenvedés után már én is megérdemlem az örökké tartó boldogságot. Viharos, és kissé depressziós gondolataimból, Alex hangja rántott vissza a valóvilágba.
- Bells! Kész vagyunk, a kocsikért mikor jönnek?
- Még ma.
Hát igen van még egy amolyan szenvedélyünk. Még pedig a kocsik. A gyors, nagyon gyors kocsik. Nekem egy BMW M10-em van, Chloenak egy Toyota MR2-se és Alexnek pedig egy Ferrari F430A-ja van – ezeket is csak a vámpír memóriámnak köszönhetően bírtam megjegyezni - nem vagyok egy nagy autó szakértő.
Ekkor csengettek, mire én felpattantam, és leviharozva a lépcsőn ajtót nyitottam az érkező költöztetőknek.
- Jó napot! - mosolyogtam rá az előttem álló fiatal srácra.
- Hellllllo! - nézett végig rajtam szemérmetlenül. - A nevem Mike. Jöttünk költöztetni. – vigyorgott, és a tekintete megakadt a melleimen, pedig nem is volt nagyon kivágott a felsőm.
- Igen már össze pakoltunk, erre vannak a dobozok. - vezettem be egy fáradt sóhajjal a házba.
Utáltam, hogy folyton megbámulnak ez emberek. Nincs bennünk semmi. Inkább félniük kéne mint nyál csorgatva nézni minket. Néha napján azért voltak ilyen nagyon bátor emberek is. És általában mindig én fogtam ki őket, ami természetesen Alexéknek mindig adott okot a későbbi szekírozásomra.
- Hello! - vigyorgott Alex, miután felmérte, hogy szerencsétlen srác alig bírja levenni rólam a kocsonyán logó szemeit.
- Öhm… - zavartan hümmögtem egy sort. - Itt vannak a dobozok. - Szerintem ezt már vehette volna célzásnak is, de nem vette…
- Aha… - sóhajtotta, aztán végül kb. 1 óra bámulás után fogta magát, és kiszólt a többieknek, hogy ideje lenne kihordani a cuccokat.
Nekem viszont bevillant, hogy most majd még több hapsi lepi el a házunkat, ezért gyorsan felsiettem a szobámba.
Utáltam, hogy Chloenak nem kell mindezt a tortúrát elszenvednie, mert neki ott van Alex, és tőle legalább a férfiak félnek, így mikor látják, hogy ők együtt vannak, nem merik megkörnyékezni Choet.
Az ablakom elé álltam és még utoljára megcsodáltam a gyönyörű kilátást.