2. fejezet

Hát bocsánat amiért nem sikerült hamarabb hoznom nagyon szégyellem magam. :$ Azért remélem tetszeni og nektek. :) Csók és jó olvasást

2. fejezet

- Alex, megtennéd, hogy nem szenvedsz ilyen látványosan? - kérdeztem kedvesen mosolyogva.

Már 3 órája utaztunk a gépen és az én drága jó bátyám fél óra után már hisztizett, hogy nem bír 2,5 órát egyhelyben ülni. Hát ilyen az, ha az ember hiperaktív.

- Bella, megtennéd, hogy nem szólsz hozzám? – morogta, és közben Chloe hátát szuggerálta, mivel a kis drága meg sértődött, mert Alex mellém és nem mellé ült le.

De hát a nap huszonnégy órájából húszat vannak együtt.

És lehet, hogy néha idióta tud lenni Alex, de azért ő az egyetlen rokonom, barátom, ismerősöm, akivel tudok beszélgetni.

- Szomjas vagyok - sóhajtottam fáradtan. Nem volt olyan nagy a kísértés, de azért kényelmesebb lett volna úgy utazni, hogy közben ne kaparjon annyira a torkom.

- Majd elmenjek veled vadászni? – kérdezte, de közben félősen nézett a párjára.

- Nem, köszi, szeretnék kikapcsolódni! – pillantottam én is kedves majdnem sógornőm felé.

Az igazság az volt, hogy már azóta nem voltunk csak mi ketten vadászni mióta megjelent Chloe. Még ma is átkoztam azt a napot mikor rátaláltunk.

- Majd bepótoljuk! - suttogta olyan halkan a fülembe, amit még én is nehezen halottam meg.

Rámosolyogtam ő pedig rám kacsintott.

Néha olyan jól esett volna, ha többet törődik velem. Mivel nem voltak barátaim, és senki más, akivel beszélgetni tudtam volna, így rá számíthattam egyedül, de most itt volt Chloe, így a sorrend is felborult nála. Már csak második voltam bár ez így volt természetes.

Hiszen – gondolom – ha az ember szerelmes lesz, akkor szerelme tárgya kerül első helyre, és minden utána.

- Soha többet nem utazom repülőn, inkább futok! - morogta Alex már a bérelt autóban.

- Soha többet nem intézek neked semmit, folyton csak panaszkodsz! - vágtam vissza idegesen.

Nem beszéltem Alexnek róla, de a repülőn alig bírtam magam visszafogni. Túl sokáig nem voltam vadászni és az a sok ember...

Szégyelltem magam, hogy akár egy percig is megfordult a fejemben, hogy ártsak egy ártatlan lénynek.

- Nem kell leharapni a fejem, na!- azzal - mutatva milyen érett is- duzzogva fonta össze mellkasa előtt a karjait.

Chloe csak fáradtan sóhajtott, mint aki már előre unja a beszélgetés-félénket.

Hát én meg Őt untam, de nagyon!

- Bocs. - morogtam Alexnek. - Csak túl régóta nem ettem. - hajtottam hátra a fejem az ülésen.

- Nagyon rossz volt? - nézett a visszapillantó tükörbe Chloe amivel teljesen megdöbbentett.

Most hozzám szólt?? Komolyan? És nem is volt gúnyos a hangja hanem… megértő.

Uh…

- Öhm … igen eléggé. - Fintorodtam el.

Alex csak megrántotta a vállát.

- Ha féken kellett volna tartanom téged, legalább történt volna valami izgalmas is. Bár a te megfékezésed nem lett volna valami nagy feladat. - Szurkálódott vigyorogva.

Halkan rámorogtam.

- Hidd el bátyuskám, simán leterítenélek! - válaszoltam angyali mosollyal az arcomon.

- Ja persze mert neked ott van az erőd… ha az nem lenne, hogy védenéd magad, Törpe?

- Majd vadászat után lerendezzük. - vigyorogtam kimutatva a fogsorom.

- Várjál, mindjárt elkezdek félni. - dőlt vissza az ülésbe kuncogva.

- Ha befejeztétek ezt a gyerekes civakodást - itt szúrósan rá nézett Alexre, mire az rögtön összébb húzta magát. - Esetleg figyelhetnétek, mert szerintem az ott lőttünk már a leendő házunk lenne. - azzal fejével maga elé intett.

Modern építésű

- Szép… - hümmögött egy sort Alex, mire Chloe csúnyán nézett rá. Nagyon csúnyán!

- Ez –mutatott maga elé, mivel már a ház előtti rétféleségen voltunk - Egy remekmű! Csak nézd meg. - vált mániákussá a tekintete. - Mire én gyorsan berohantam a házba még előttük, hogy megúszhassam az egy órás házelemzést.

- Én szétnézek bent. - kiáltottam még vissza a vállam fölött, már a bejárati ajtó kilincsét szorongatva.

Alex csak fáradtan bólintott felém, hogy menjek csak, mert Ők úgyis alaposan átnézik Chloeval a házat kívülről.

Nem tudom, miért vág olyan fancsali pofát az ilyen”tortúráknak”, hiszen Chloe mindig kiengesztelte utána.

A házba belépve rögtön a nappaliban találtam magam, ami már előre be volt rendezve.

Ebben a helyiségben a világos színek uralkodtak, és az egészet az tette még szebbé, hogy mindkét falrész tele volt ablakokkal, bár nem amolyan üvegfal méretűekkel, de nekünk ez így pont megfelelt, mivel sosem tudhattuk, hogy ki téved erre. Bizonyára nehéz lett volna, kimagyarázni bizonyos dolgokat. Felkuncogtam, mikor elképzeltem Alex döbbent arcát a kis dohányzó asztalka láttán, mivel szerette feltenni a lábát az asztalra, de így hogy az majdnem egy szintben volt a padlóval kevés volt rá az esély.

A nappalit a konyha követte. Itt már inkább a barna színek uralkodtak, és persze ez is fel volt szerelve mindenféle hiper-szuper kütyüvel, amit soha nem fogunk használni, de persze szükség volt a látszat fenntartására.

Hatalmas ablakok voltak az egyik falon, amin keresztül pont a közeli folyót lehetett látni, ami a ház közvetlen közelében csordogált.

Néhány percig gyönyörködtem még a táj szépségeiben, majd tovább indultam felfedező utamra a házban. Egy hosszú falépcső vezetett felé az emeletre.

A folyosóról három ajtó nyílt. Benéztem az első szobába, de valahogy az nem tetszett annyira és mivel tudtam, hogy Chloe ízlése ehhez hasonló - mivel ő volt oda meg vissza a fehér és fekete kombinálásért - könnyű volt kitalálni, hogy ez a szoba kiké is lesz.

A második szoba viszont elvarázsolt. Az ajtóval szemben lévő fal üvegből volt, mellette egy sötétkék ágy terpeszkedett. A falak fehérre voltak festve, az egyik olvasó lámpa mellett egy könyves polc volt, és innen nyílt az egyik ajtó.

Muszáj volt végig simítanom az ágyneműn, hogy megtudjam vajon tényleg olyan selymes-e a tapintása, mint amilyennek látszik. Olyan volt, mint a legfinomabb selyem… mert talán az is volt.

A legközelebbi ajtón benézve láttam, hogy ott találom a fürdőt. Félve közelítettem meg a következő - egyben a szobámhoz tartozó utolsó ajtót - , mivel tudtam, hogy Chloe divat mániája nem ismer határokat.

Döbbenetes, hogy mekkora gardrób tárult fel előttem. Leesett állal bámultam még egy percig, aztán gyorsan lesiettem a földszintre, hogy végre kiszellőztethessem a fejem, és csillapíthassam a torkom égését.

A nappaliban kedvenc szerelmes párommal találkozhattam, amint épp nagyon elmerültek egymásban.

- Öhm… elmentem vadászni. - álltam meg egy pillanatra a bejárati ajtóban. Nem úgy tűnt, mint akikhez eljutott a közlendőm, mindenesetre én szóltam…

Mélyen beleszagoltam a friss éjszakai levegőbe, miközben egyre bentebb futottam az erdő sűrűjében.

Az orromat megcsapta a vér csábító illata, és két másodperc múlva már a szívdobbanásokat is hallottam.

Egy hatalmas réthez értem, ahol egy fa takarásában megláttam leendő áldozatomat, amint egy fa alatt üldögélt. Lassan a szarvas felé sétáltam, és mikor észrevett, azonnal talpra szökkent, és megiramodott az erdő belseje felé véve az irányt. Se perc alatt terítettem le szerencsétlen állatot, aki még próbált küzdeni, de természetesen hiábavaló erőfeszítés volt.

Amint az utolsó csepp vérét is kiszívtam, elengedtem, hogy a lábaim előtt terüljön el kiszáradt teteme. Undorodtam magamtól, hiába tudtam, hogy ez így természetes (legalábbis a vámpíroknál).

Visszasiettem a tölgyfához, és felmáztam egy 1,5 méter széles ágára. Elgondolkodva bámultam a rét túloldalán sétálgató őzikét, és megint a szüleim jutottak eszembe.

Az idő múlásával egyre többet gondoltam rájuk, és nagyon reméltem, hogy boldogok, és már túltették magukat a történteken. Ha lehetséges ez egyáltalán…

Talán meglátogathatnám őket. Persze nem mennék hozzájuk közel, csak annyira, hogy tudjam élnek-e még, hogy jól vannak-e. Biztosan…

Ekkor félbe szakítva tervezgetéseimet, egy hatalmas csattanással neki vágódott a fámnak valami, ezzel eldöntve a fát, és vele engem is.

A vastag fa maga alá temetett, és hiába voltam vámpír, egy pillanatra még a levegő is bent akadt a tüdőmben. Gyorsan feltápászkodtam, a vastag fát egy nagyobb lökéssel eltávolítva magamról.

Ekkor meghallottam, amint valaki elkáromkodja magát, és távolabbról hangos nevetés is hallatszott.

Mikor körülnéztem, megláttam a kidőlt fa tövében egy nagydarab vámpírt, amint tovább szitkozódva felpattan, de már későn, mivel a nevető hang tulajdonosa villám gyorsan mellette termett, és karba tett kézzel enyhe mosollyal az arcán nézett a másik férfi szemébe.

Magasabb és vékonyabb volt, mint ellenfele, aki úgy tűnt könnyedén le tudná győzni.

- Megint csaltál! - sziszegte az izmosabb srác.

- Tudhatnád, hogy nem bírom kikapcsolni. - magyarázkodott a bronzos hajú.

Erre a másik csak gúnyosan felhorkantott.

- Mintha annyira próbálkoznál… ha nem lenne az erőd, simán legyőznélek! - durcáskodott tovább.

- Emmett! Hagyd abba ezt a gyerekes viselkedést, kérlek. - Mondta komoly arccal - Nem bírsz velem, és Alice-el sem… ez nem szégyen bátyókám. - veregette meg vigyorogva a vállát.

Ekkor hirtelen felém kapta fejét (gondolom most érezték meg a szagom).

Eszembe jutott Alex, hogy ő mit tanácsolna ilyen helyzetekben. És azonnal cselekedtem, mert tudtam, hogy senkiben sem bízhatunk csak úgy. Hiába nem emberek vérével táplálkoznak - amire arany szín szemeikből rájöhetem - attól még lehetnek gonoszak, vagy ez lehet éppen egy csapda is. Nem ez lenne az első eset…

Azonnal egy széles fa törzséig hátráltam, és védekező állásba görnyedve lapultam a vastag törzshöz. Halkan, figyelmeztetően morogtam rájuk, de ők csak álltak ott, és engem bámultak döbbent pillantásokkal.

Ekkor érkezett meg még 5 idegen vámpír, és én ekkor kezdtem el igazán pánikolni.