2011. február 28., hétfő
2011. február 18., péntek
5. fejezet
Hát ezt most nem Nikki javította... azért köszönöm Evynek mert Ő is nagyon ügyesen csinálta. :)
Biztos voltam benne, hogy tudja, figyeltem. Álkapcsa megfeszült, de keze még mindig nyugodtan cirógatta hátamat. Alig tudtam elhinni az alig pár perce történteket. Sokszor képzeltem el az első alkalmat. Nem vártam, hogy puccos lesz vagy túl romantikus, de néha ezek szerint még tudok meglepetéseket okozni saját magamnak is.
- Azt hiszem, beszélnünk kellene!- motyogta, és óvatosan felültett.
Tudtam, hogy lesz valami! Ha már így kezd valamit, annak nem lehet jó vége. Istenem, mit fog szólni Alex és Chloe?
Türelmesen vártam, hátha csak megint túlreagálom az egészet! Igen, biztosan!
De ahelyett hogy elkezdett volna beszélni, végig nézett fedetlen testemen, majd egy mély sóhajt követően felállt, és gyorsan összeszedte valahonnan az ingjét és a boxerét.
Magára kapta az alsóját, majd miután visszaült mellém, rám adta az inget is, közben perzselő tekintettel követte végig az apró gombok útját. Ahogy keze végig simított mellkasomon újra gyorsulni kezdett a lélegzetem, de próbáltam tartani a magam elé kitűzött célt mégpedig, hogy megismerem az Ő álláspontját, mielőtt bármi is történik köztünk és megismerjük egymást rendesen.
Halkan felsóhajtott, ahogy lepke szárny finoman végig simított melleimen.
- Olyan ellenállhatatlan vagy!- suttogta, s lecsukott szemmel mély levegőt vett.
Kezével ingerelte mellemet, mire belőlem egyre hangosabb sóhajok törtek fel. Óvatosan simította ajkait jobb vállamra, és lélegzett egyre mélyebbeket. Éreztem nyelvét végig siklani már régen kiszáradt ütő eremen, mire halk sóhaj tört ki belőlem.
Elégedetlenül nyitottam ki szemeim, mikor abba hagyta élvezetes játékát, de annál nagyobb volt az örömöm, mikor végig simítva vállamon simította le rólam az inget.
Finoman elfektetett a földön, és már régóta csókjára szomjazó ajkaimra tapadt. Olyan finoman bánt velem, mintha még ember lennék. Gyengéden simítottam végig arcán, mire belemosolygott csókunkba, és elhúzódva - apró köröket írva le ujjaival - simított egyre lentebb testemen. Szétolvadt masszaként kóstolgattam felváltva felső, majd alsó ajkát. Edward ajkainál és csókjánál még a vér sem volt édesebb.
Annyira belemerültem ajkai kényeztetésébe, hogy kissé megugrottam, mikor kezével óvatosan becsúszott lábaim közé.
Reszketeg sóhaj tört fel belőlem, és erősen Edward vállaiba kapaszkodtam.
- Kérlek!- nyögtem ki elbódulva fejemet mellkasának döntve.
- Mire kérsz Bella? Bármit kérhetsz tőlem - suttogta fülembe, és fejét nyakamba fúrta. – Nézz rám! – mondta rekedt hangon, majd éreztem ahogy két ujjával belém hatol, és közben tekintetét le sem vette rólam.
Lassan mozgatni kezdte a kezét, és én szégyentelenül sikongattam a rám törő eufórikus érzelmektől. Edward perzselő tekintettel nyomta homlokát az enyémnek, én pedig végig simítva karján össze fűztem ujjainkat félve attól, hogy menten meghalok, hirtelen minden elsötétült lehunyt szemeim előtt csak Edwardot láttam, ahogy elégedett félmosollyal nézi az arcomat.
Percekig tartott, mire kábultságom alább hagyott, és kinyitva szemeim Edward mosolygó arcával találtam szemben magam. Óvón húzta arcomat közelebb magához, és csókolt meg gyengéden, ami ahogy nyelve körülfonta az enyémet megint csak kezdett eléggé szenvedélyesre sikerülni. Én is kényeztetni akartam Őt, de mielőtt még komolyabban megvalósíthattam volna terveimet egy zongora játék törte meg a kellemes csendet.
Kelletlenül húzódott el tőlem, hogy aztán egy másodperc múlva már egy apró kis telefonnal fülén térjen vissza.
- Szia Alice!
- Tudom, és ezer bocsi, hogy megzavarlak titeket, de muszáj haza jönnöd!- hallottam meg Edward húgának hangját a vonal másik végén. Elhúzott szájjal álltam fel, hogy megkeressem a ruhámat és a cipőket.
- Mi történt?- kérdezte egy halk sóhajt követően Edward.
- Majd ha haza jössz megtudod! És amúgy is már Bellát is keresi a családja, szóval nem csak egy indokom van.
- Jó megyek, csak egy perc!
Hátat fordítva neki, karba font ezekkel vártam, hogy végre végezzenek. Két erős kar fonódott hátulról körém, mire egy pillanatra lehunytam a szemem.
- Szeretnélek még látni!- suttogta majd szembe fordított magával. – Nem akarom hogy azt hidd, csak kihasználtalak. Amint rendeződnek a dolgok, megkereslek, és megbeszéljük, ki mit szeretne... hogy hogyan tovább. Rendben lesz így? – Végig simított két ujjával az arccsontomon.
- Rendben lesz! – mosolyogtam, majd elkapva kezét tenyerébe csókoltam, amit Ő csak mosolyogva figyelt.
- Remélem, minél hamarabb látlak Kedvesem!- azzal mosolyogva kezdett el hátrálni a –már- sötétedő erdő felé.
Sután integettem neki, míg csak el nem tűnt a tekintetem elől. Mély sóhajjal hunytam le a szemeim, hogy aztán eszeveszett gyorsasággal fussak haza. Pár méterrel a házunk előtt megálltam, hogy a további utat sétálva tegyem meg egészen a bejárati ajtóig, ami tárva nyitva volt.
A házban nem az fogadott, amire futás közben felkészültem, mint például Alex kiabálására vagy, hogy nem lesznek itthon, mert engem keresnek, esetleg mind engem várnak majd. Mert csak Alex volt ott. Egyedül csak Ő. Háttal nekem, szemben az ablakkal állt, és kifelé bámult az erdő sötétjébe.
- Haza jöttem!- közörültem meg a torkom kissé hangosabban hátha Chloe fent van az emeleten, csak éppen még levegőt sem vesz hogy megijesszen, vagy valami ilyesmi. De még Alex sem mozdult meg szörnyű, hátborzongató volt a csönd.
-Alex! – az idegesség kezdett csomót képezni a torkomban, és nem értettem miért nem fordul már meg, hogy megmondja mi a baj. – Hol van Chloe?
De nem válaszolt.
- Mi történt?- kérdeztem egyre kétségbe esettebben, és mellé lépve megérintettem a vállát.
Hirtelen fordult felém, majd mielőtt alaposan megnézhettem volna magamnak arcát szorosan körém fonta karjait, hogy aztán kitörjön belőle a zokogás.
Döbbenetemben csak pislogni tudtam, hiszen Alex soha nem borult még ki. Még csak szomorú sem volt soha, főleg mióta itt volt neki Chloe.
- Hé, Alex nyugodj meg, és mond el nekem szépen, hogy hol a menyasszonyod – kértem újra, és közben nyugtatólag simogattam a karját.
Erre már elhúzódott, és így megfigyelhettem arcát. Olyan volt, mint egy halotti maszk. Semmi csillogás nem volt a tekintetében csak a fájdalom és a düh. Én pedig egyiket sem értettem.
- Eltűnt, – suttogta – biztos, hogy elrabolták! Magától nem ment volna el, és az egyik polc le van szakadva a hálónkban. Éreztem az Ő illatukat, ezért kérlek szépen, segíts nekem Bella! – olyan könyörgő szemekkel nézett rám, hogy tudtam bármit megteszek neki, hiszen ő rá is mindig számíthattam. Nem hagyhatom cserben!
- Ha tudod, hol keressük őket, azonnal induljunk, csak átöltözöm, mert így nem tudok rendesen harcolni csak egy másodperc lesz ígérem! – mosolyogtam rá halványan, majd miután egy aprót bólintott, fel szaladtam a szobámba, magamra kaptam az első ruha darabokat amik a kezembe akadtak, és már lent is voltam.
- Gyere! – azzal kivágódott a bejárati ajtón, én pedig habozás nélkül követtem. Eszeveszett sebességgel követtem, majd még jobban gyorsítva mellé futottam, és megszorítva a kezét futottam vele.
- Nem lesz semmi baj, Alex!
Erre csak még gyorsabban futott, majd ahogy egy kis réthez értünk, a döbbenettől a földbe gyökerezett a lábam. Nem volt erőm meg állítani Alexet, aki rólam tudomást sem véve rohant be az idegen házba, hogy aztán egy hangos morgás közben neki lökjön valakit a falnak.
Miután sikerült fel is fognom a dolgokat azonnal követtem Alexet, de már nem kellett meg mentenem a nagydarab Emmett nyakának épségét, mert már ketten szedték le róla a még mindig tajtékzó bátyámat.
Tudtam, hogy mire tanított Alex, ha a családról van szó, sosem gondolkodunk csak megvédjük őket!
Vettem egy mély levegőt, mire Edward és Jasper kirepülve az ablakon engedték el Alexet.
Nehezen vettem a levegőt, és nem tudtam most mégis mit csináljak?
- Alex, kérlek szépen, előbb mondjuk, el miért jöttünk! – könyörögtem neki, és kezeim közé véve arcát próbáltam megnyugtatni.
- Tudom, hogy Ők voltak! Éreztem a nagydarab illatát a szobánkban. – sziszegte –Ti mocskok! Azonnal adjátok vissza Chloe-t! – morogta fogát villogtatva a Cullen család felé.
2011. február 4., péntek
...
Na szóóóval a szavazás eredménye sok, hát... izgalmas rész lett. ;P
A lényeg, hogy akkor mindenki erre számítson. :D
Örülnék néhány pici véleménynek, mert 1 hete tettem fel és... így nem tudom eldönteni ér-e egyáltalán valamit. :/
Ha nem tetszett azt is meg lehet mondani, majd akkor próbálok változtatni. :)
P.S.:Most jutott eszembe, hogy lehet hogy mindenki a szülinapom várta? :DDD Mert akkor sorry és (gondolom) ma csak úgy záporoznak majd a vélemények. ^^
láw and peace 8)
2011. január 27., csütörtök
4. fejezet
Hát itt a 4. fejezet.Nincs hozzáfűznivalóm... bocs a késért. :/
Szerintem nem lett olyan jó főleg a vége, de majd ti eldöntitek!Ja és amint látjátok kikerültek a szereplők. :)
P.S.:Köszi a segítséget Biusnak, és a chates bagázsnak! (L) A bétázásért pedig Nikkinek (LL)
----------
Miután másodjára is meg tárgyaltuk az én ”felelőtlen” viselkedésem, Alex kitalálta, hogy gyakorolnom kell az erőm szabályozását.
Mivel már csak egy-két hét volt hátra az idei tanévből, megbeszéltük, hogy már csak jövőre iratkozunk be a helyi gimnáziumba.
Ma hét ágra sütött a nap, ezért reggel a gardróbban állva próbáltam kitalálni, hogy ma milyen kedvem is van. Végül egy egyszerű felsőt és farmer rövidnadrágot vettem fel.
Mára csak pihenést terveztem, ezért ki is ültem a szobám ablakába olvasni.
Egyszer csak egy riadt sikítás zavart meg, és rögtön rá is jöttem, hogy ez csak Chloe lehet.
Azonnal a hang felé rohantam, de mikor oda értem, nem az várt, amire számítottam.
Mert hogy nem várt semmi!
A rét üres volt, de meg érződött Chloe és Alex illata.
Hirtelen a földön találtam magam, rajtam a dühösen vicsorgó Chloeval.
Egy pillanatig csak néztem, és nem tudtam eldönteni, hogy most mégis mit csináljak?
Persze a kis drága nem várta meg, míg magamban szépen kitalálom, hogy hogyan ártalmatlanítsam lehetőleg úgy, hogy ne essen nagyobb baja, hanem meg fogta a torkom, és hangos morgás kiséretében neki vágott egy fának
Na ez azért fájt.
Morogva pattantam fel és ugrottam a torkának. Tudtam, hogy nem bízhatunk benne!
Koncentrálni kezdett, mire én tudva, hogy ezt úgysem úszom meg, továbbra is erősen tartva a nyakát hagytam, hogy belém vezesse a villámját.
Még a próbálkozás is nevetséges volt. Az utolsó pillanatban löktem magam köré a pajzsom, de (szerencsére a gyakorlásoknak) nem lökte vissza az áramot, csak végig vezette egyenesen Chloeba.
Erre felszisszent, és egy nagy vízgömb félével ellökött magától.
Köhögve köptem ki a torkomba kerülő nedvességet.
A közeledő léptekre felkaptam a fejem, és meg is láttam, ahogy Alex jön felénk nagyon ártatlan képpel.
Chloe mellettem termett, majd leguggolva hozzám, a karját nyújtotta, hogy felsegítsen.
- Ügyes voltál! De nem kell csak azért vissza fognod magad, mert egy családtaggal vagy egy szeretteddel harcolsz.
- Ezt most nem mondjátok komolyan?! - néztem felváltva Chloa-ra, majd Alex-re.
- Bocs Bella, de muszáj volt ezt is kipróbálnunk. - ért mellém, majd óvatosan megsimogatta a vizes hajam.
- Nem volt elég? Egész héten gyakoroltunk, csak egy napot kértem, amíg békén hagytok!
- Bella…!
- Nem! Elég volt! Átöltözöm, aztán elmegyek, kiszellőztetem a fejem. Majd jövök! - néztem rájuk megsemmisítően. – Ja, és nem kell a keresésemre indulni! Nem vagyok öt éves, hogy folyton vigyáznotok kelljen rám.
Felsétáltam a házba, és örömmel néztem a padlón magam után hagyott sáros lábnyomokra.
A szobám előtt levettem a szandálom, és miután lezuhanyoztam, gondolkozva léptem a gardróbomhoz.
Nem érdekelt, hogy nincs különösebb alkalom, de én mégis ki akartam tenni magamért. Valami azt súgta, nagy nap lesz a mai, és talán a nagy sétám közben összefutok Edward-dal is.
Végig néztem a ruhatáramon, és egy mély levegő után vigyorogva szökdécseltem az egyik akasztófához. Egy valóban gyönyörű selyem fekete ruhát húztam elő, de féltve a fák épségét, mivel elég veszélyes, ha én magas sarkúban kezdek futni, inkább egy egyszerű balerina cipőt választottam.
Mosolyogva rohantam le a lépcsőn, de az udvaron megtorpantam, és kíváncsian néztem Alex-ékre.
- Naaa..? - kérdeztem továbbra is mosolyogva, és megpördültem a tengelyem körül.
Alex csak elkerekedett szemekkel végig mért, majd vigyorogva rám kacsintott.
- Végre látom, hogy kezd megjönni az eszed hugi! - kacsintott rám, mire csak a szemeim forgattam.
- Nem jó! - jelentette ki Chloe, majd felrohant, hogy pár másodperc múlva egy fekete magas sarkú cipővel térjen vissza.
- Elfogok esni! - nyögtem fel bepánikolva.
- Akkor vedd le a ruhát! Nem veheted fel egy babacipővel. - úgy nézett rám, mintha legalább szentségtörést tettem volna. - Amúgy is jól állnak neked az ilyen cipők. - rántotta meg a vállát.
Mikor felvettem, megforgatott, és elégedetten mosolyogva figyelt.
- Tökéletes! Mehetsz. - lökött meg szelíden, mire én csak halványan rá mosolyogtam
- Köszi.
Azzal dúdolva indultam el sétálni, miközben a jövőn gondolkoztam.
Vajon kibékülünk valaha Chloe-val?
Azt hinné az ember, hogy utálom, és hogy legszívesebben kiűzném a családból, de mivel Alex bele halna, ha el menne, így nekem sincs más választásom, mint tűrni az Ő fura stílusát.
Néha elég könnyű volt őt (ha nem is szeretni de) kedvelni. Például nagyon tehetséges volt az építészetben, és ha jó volt a kedve nem hagyta, hogy úgy menjek valahová, mint egy – az ő szavaival élve - igénytelen, slampos vámpír.
Talán most már el kellene kezdenem nyitni felé valamikor…
Imádtam az erdő illatát, olyan tiszta volt, és megannyi kis élet bújt el a lombok között.
Hirtelen meghallottam, ahogy óvatos léptekkel követnek.
A szél felém sodorta követőm illatát, mire az arcomon lévő mosoly még nagyobb lett.
A hirtelen támadt jókedvemben - hozzám képest nagyon szokatlan módon - szökdécselve haladtam tovább, miközben mögöttem felvéve az általam diktált tempót Edward sétált.
Ekkor észrevettem egy napfényes tisztást néhány méterrel előttünk.
Egy pillanatra megakadtam a dalocskában, amit még mindig dúdoltam, és lehervadt a mosolyom, mikor nem is bírtam folytatni.
Ezt is elfelejtettem.
Hirtelen megtorpantam, ahogy meghallottam mögöttem a halk dúdolást.
Vigyorogva hátra lestem a vállam felett, mire Ő csak rám kacsintott.
Visszafordultam, és figyelmesen hallgatva a dallamot tovább sétáltam a réthez.
Mikor kikerültem a fák takarásából, vége beláthattam az egész rétet.
Tökéletes kerek formájú volt tele szebbnél-szebb virágokkal, amik megtöltötték a tüdőmet, bár csodás illatuk nem szállhatott szembe Edward édes napfény illatával.
Mosolyogva feküdtem le a kis rét közepén, és hallottam, ahogy Edward is egy pillanatra habozva megáll, majd egy halk nesz után mellém telepszik.
Óvatosan megérintette a hajam, mire azonnal ki pattantak a szemeim, és rögtön elvesztek az ő gyönyörű arany tekintetében.
Elvesztem a tekintetében, miközben ő egy fehér rózsát tűzött a hajamba, végig simítva kezével az arcomon. Ahol a keze hozzám ért, forrónak éreztem a bőröm és a forróság hamar koncentrálódott lentebbi területeken is.
- Honnan ismerted a dalt? - kérdeztem furán rekedt hangal. Próbáltam nem tudomást venni arról, hogy legszívesebben felülnék, és nem kéne sok hozzá hogy…
- Esmetől hallottam! - mosolygott rám, majd ő is elfeküdt a fűben. - És te?
- Az anyukámtól. - hirtelen elszomorodtam.
- Sajnálom!
- Mindegy… életben van, jól van, és csak ez a fontos.
Magam elé emeltem a kezem, és szórakozottan figyeltem, ahogy a kezem csillog a napfénytől.
- Zavarn ha…? – kérdezte, és óvatosan a kezébe vette az enyémet.
Egy reszketeg kis sóhajra futotta, és szelíden megráztam a fejem.
Mosolyogva figyelte a kezem, én pedig gyönyörködtem benne, ahogy arca csillogott a Naptól.
Tökéletes volt.
A szemei körül finom ráncok keletkeztek, ahogy szélesen rám mosolygott, én pedig úgy éreztem meghalok, ha nem érhetek hozzá legalább egy kis felületen.
Félénken emelkedtem fel, és hajtottam az arcom tökéletes mellkasára.
Halkan felsóhajtott, én pedig mosolyogva fontam ujjaimat az övéibe, óvatosan cirógatta a hüvelykujjával kézfejem ezzel apró ki süléseket okozva.
Ez nem természetes! - Futott át az agyamon a gondolat.
Nekem nem szabadna ezt éreznem… nem szabadna akarnom, hogy megcsókoljon, és hogy addig öleljen magához, amíg csak nem lépek át egy másik eddig ismeretlen határt.
Hiszen csak két napja ”ismertem”.
De ha… most meg ismerném, akkor talán nem lenne majd később akkora bűntudatom vagy nem kéne attól félnem mit gondol rólam.
Vagy inkább csak vissza kéne fognom magam.
Lehunytam a szemem, és csak élveztem a közelségét.
Amúgy sem mászhatok rá! Ő a férfi, neki kell lépnie! Ha pedig nem történik ma semmi, akkor kénytelen leszek lenyugtatni magam valahogy.
- Mesélsz magadról Kedves? - suttogta.
Borzongás futott végig rajtam ettől a becézéstől.
- Két éve változtattak át. A bátyám, Alex csinálta, és azóta vele élek. A szüleim még most is élnek Floridában. Alex-el az ottani gimnáziumban ismerkedtem meg, és azóta is vigyáz rám.
- Összejöttem egy gyönyörű fiúval. Elbűvölt a kedvességével, és én rajongtam érte.
Később kiderült, hogy természetesen nem ön szántamból volt ez a fajta csodálat.
Alex próbált figyelmeztetni, hogy Ő nem egy átlagos tizennyolc éves srác, de én nem hallgattam rá.
Semmi különöst nem vettem észre Tomon. Olyan volt, mint mi, átlagos emberek, csak éppen sokkal szebb.
Már fél éve jártunk, mikor azt mondta, bemutat a családjának. Semmit nem tudtam róluk, csak hogy az anyukája meghalt, és az apjával és két nővérével él egy házban, kint a város szélén.
A házuk átlagos volt, nem mondta volna meg róla senki, hogy itt bizony, gazdag vagy furcsa emberek laknak.
Emlékszem, hogy mikor megláttam az apját, meghűlt bennem a vér. Olyan volt, mint Mi.
Csak hogy Ő emberekre vadászott. Persze nem mutattam kifelé a rémületem, és a tőlem telhető legudvariasabban fogadtam a vendéglátást. A testvérei olyanok voltak, mint Ő. Tökéletesek mégis teljesen különböztek.
Tom azt mondta, el kell mennie pár percre, mert hogy még nem vacsoráztak, de érezzem magam otthon.
Az apukája olyan furcsán éhes tekintettel nézett rám, aztán elvonultak, és később csak Ő tért vissza.
Megpróbált megölni. Eltörte a gerincem. - összébb kellett szorítanom a szemem, hogy nyugodt tudjak maradni. - Aztán Alex szerencsére eljött hozzájuk, hogy elbeszélgessen Tommal, hogy hagyjon békén.
- A gyerekeit életben hagyta, csak Tommal végzett még. Megharapott, hogy életben maradjak. - suttogtam csöndesen. - Örökké hálás leszek neki.
- Sajnálom! – suttogta.
- Mindegy, már régen volt, és azóta rendbe jöttem. - halványan mosolyogva néztem fel rá, de csak a megfeszülő állát láttam. - Elmeséled a tiédet is? Hogy hogyan lettél vámpír?
- Én 1901-ben születtem, és 1918-ban változtattak át. Spanyol náthában haldokoltam, és Charlisle orvosként dolgozott, mint most. Látta, hogy haldoklom, így megtette. A szülei természetesen halottak. De Esme és Charlisle olyanok nekem, mint az édesanyám és édesapám.
Felemeltem a fejem, és egy csókot leheltem az állára.
- Sajnálom a szüleidet. - simogattam a karját.
- Nem igazán emlékszem rájuk. - sóhajtotta.
- Milyen volt a szemed színe? – kérdeztem, csak hogy oldjam a beállt csendet, mert ha nem beszélek, félő volt, hogy rámászok.
- Zöld. És a tiéd?
- Barna. Alex a csokoládéhoz hasonlította mindig. – kuncogtam.
- És mi az erőd?
- Pajzs. Mentális és fizikai erőtől is véd. Alex szerint titkolnom kell, mert veszélyes is lehet, mivel sokan akarnának engem. - fintorogtam.
- Akkor ezért nem hallak! - motyogta halkan, mire fel könyököltem a mellkasán.
- Ezt most nem értem! - ráncoltam össze a homlokom.
- Gondolatolvasás. - mutatott a halántékára mosolyogva. – De téged nem hallak. - fintorgott.
Megkönnyebbülten fújtam ki a tüdőmben lévő levegőt. Még csak az kéne, hogy tudja miket gondolok róla.
- Tehát te egy éve vagy vámpír? – kérdezte, és hallottam a hangján, hogy mosolyog.
- Öhm igen. Miért?
- Csak kíváncsi lennék… - töprengett - hogy melyikünk győzne, ha harcara kerülne a sor. Természetesen csak játékból! - mentegetőzött.
- Természetesen Én! - vigyorogtam rá megvillantva ezzel fogaimat.
Felkuncogott, és gyengéd pillantásokkal nézett végig rajtam.
- Hát persze, Kedvesem.
Felvontam az egyik szemöldököm.
- Szerinted te nyernél? – kérdeztem, és lassan felemelkedtem róla.
- Hm… nem tudom, ha esetleg te sem használnád a képességed… azt hiszem döntetlen lenne.
Ezen elgondolkoztam. Jó lenne ’játszani’ valakivel, és szörnyen kíváncsi is voltam, vajon melyikünknek lenne igaza.
Edward félre értette a hallgatásom.
- De természetesen nem fogom ezt kipróbálni. – szabadkozott, és óvatosan Ő is felült.
Halványan mosolyogva simítottam végig az arcán. Aztán miután gondosan visszahúztam a pajzsom, felpattantam mellőle, és nevetve futottam egy nagy fához.
- Az a baj, hogy én szörnyen kíváncsi vagyok, bár ezer százalék hogy én nyerek.
Vigyorogva futott utánam, én pedig csak mosolyogva vártam. Egy pillanatra megállt, és rám kacsintott, mire én ezt kihasználva minden erőm bele adva másztam fel a fára.
Halkan, viccelődve rám morgott, mire én csak kinyújtottam rá a nyelvem, és fáról fára ugráltam előle.
Hallottam, ahogy Ő futva követ, és már majdnem utolért.
Csak arra koncentráltam, hogy minél nagyobbakat ugorjak, és nevetve hasítottam át a levegőt.
Mikor éppen át akartam ugrani a következő fára, hirtelen valami elkapta a bokám, és lerántott.
Halkan felsikkantottam, mikor Edward elkapott, így megmentve attól, hogy közelebbről is megismerkedjek az anyafölddel.
- Meg vagy! – suttogta, majd ajkait a nyakamra szorította.
- Ó..! – motyogtam, és az érzékeim felkorbácsolódtak, ahogy ajkai finoman végig siklottak a nyakamon, fel egészen a szám sarkáig.
Egyre gyorsabban szedtem a levegőt, de nem az történt, amit vártam. Nem csókolt meg, csak puszit nyomott a szám sarkába, és megcsókolta a lecsukott szemhájamat.
Reszketegen fújtam ki az eddig bent tartott levegőt.
Nevetve húzódott el, és komótosan elsétált vissza a rétre.
- Nem is volt harc! – motyogtam. - Csak te üldöztél, én pedig hagytam, hogy elkapj… legyen valami sikerélményed. – kuncogtam, és sóhajtva fúrtam arcom mellkasába.
Hangosan nevetett, én pedig csak úsztam a nevetésének hangjában.
Ekkor, mintha valami hirtelen az eszébe jutott volna, lehajolt hozzám, és ajkait óvatosan a fejem búbjára szorította.
Mikor a réthez értünk óvatosan leültetett a puha virágok közé.
Elém ült, és kisimította egy az arcomba lógó tincsemet.
Mosolyogva néztem rá, és nem bírtam megállni, hogy én is az megérintsem.
Halkan felsóhajtott, és szemeibe nézve láttam, hogy elhatározza magát.
Elakadt a lélegzetem, és mosolyogva az ajkamba haraptam, mikor tudatosult, hogy mire is készül.
Arcával lassan közeledni kezdett felém, szemeit mélyen az enyéimbe fúrva.
- Megengeded? - kérdezte suttogva, mire én hevesen bólogattam.
Csak lehunytam a szemem, és vártam. Beletelt pár pillanatba, mire puha, meleg ajkait megéreztem a számon.
Óvatosan mozogtak az ajkai, én pedig megrészegülten kapaszkodtam bele a nyakába.
Ahogy még jobban rá nyomta ajkait az enyémekre, megremegtem, és nem bírtam fékezni magam.
Karjaimat szorosan a nyaka köré kulcsoltam, és éreztem, ahogy kezei szorosan derekamra simulnak.
Ajkai elnyíltak, és nyelve hegyével óvatosan simított végig ajkaimon, bebocsátást kérve.
Nem ellenkeztem, azonnal válaszoltam csókjára, hogy végre meg ízlelhessem a csodás aromáját.
Ujjaim hajába túrtak, és még sürgetőbben csókoltam. Olyan volt, mintha egy fajta köd borult volna az agyamra, és nem éreztem semmit, csak Őt.
Óvatosan közelebb húzott magához, így lovagló ülésben kapaszkodtam a vállába.
Egyik kezem lefelé csúszott Edward hátán, kitapintva minden egyes izmot, majd megállt a pólója aljánál, és elkezdtem felfelé húzni.
Nem hagyta, hogy sokáig gyönyörködjem tökéletes mellkasában, mert megragadva a derekam, visszarántott magához, hogy az előzővel ellentétes heves csókban forrtak össze ajkaink.
Óvatosan lefektetett a földre, és körkörös mozdulatokkal tűrte egyre fentebb a ruhámat.
Mikor áthúzta a fejem felett, jó messzire hajította, és egy percig csak nézett olvadt arany szemeivel, amiben mérhetetlen nagy vágy lobogott. Bár gondolom én sem nézhettem ki jobban.
Edward levegő után kapkodott, amikor tökéletes ajkait a meztelen hasamhoz nyomta, majd felfelé haladva óvatosan végig húzta rajta nyelvét, felfelé haladva, egészen fekete csipke melltartómig.
Egyik kezével a hátamhoz nyúlt, majd egyetlen mozdulattal kikapcsolta azt, és lefejtette a csipke anyagot a mellemről. Egy pillanatra még a szemembe nézett megerősítésre várva, mire én halkan felnyögtem.
Nem érdekelt, hogy alig ismertem, vagy hogy azonnal elmegy, mint megkap csak az számíttott, hogy magamban érezzem.
Sajnos úgy tűnik ebben is hasonlítunk Alex-el… családi vonás.
Kezeivel végig simított melleim közt, végig cirógatva hasam, majd még lejjebb combjaim.
Itt már hivatalosan is elfelejtettem levegőt venni.
Önkéntelenül is picit szétnyitottam lábaimat, mikor a belső combomat simogatta végig. Mély sóhajjal fogadtam fehérneműmet cirógató ujjait.
Ajkait megnyalva tért vissza melleimhez, és aprót harapott egyik mellbimbóm alá míg a másikat gyengéden simogatta.
Halk morgás tört ki összeszorított fogaim közül, és próbáltam nem felnyögni a rám zúduló érzelmektől.
Most felcserélte ajkai és kezei mozgását, én pedig már remegtem attól a vágytól amitől ha beteljesedik biztosan meghalok.
- Kérlek! – sóhajtottam, és csípőmet türelmetlenül az övéhez nyomtam mire lecsukott szemekkel felnyögött.
Szenvedélyesen ajkaimra tapadt, és nyelve az enyém köré fonódott.
Hallottam, ahogy a bugyim halk reccsenéssel adja meg magát, mire felkuncogtam, csakhogy aztán bennem akadjon a levegő, mivel Edward betüremkedett combjaim közé, és lehelet finoman cirógatta szeméremdombomat, majd ajkacskáim közé türemkedve egyik ujjának hegyével alig érintve kezdte el simogatni eddig érintetlen szervemet.
Én ezt viszont nem bírtam, ezért határozottan megemeltem csípőmet, amibe Edward hosszú ujjai bele is merültek.
Felnyögtem, ahogy ritmikusan kezdte el mozgatni ujjait.
Önkéntelenül emeltem meg a csípőmet még jobban, és mikor megtapasztaltam, hogy így milyen érzés óvatosan újra és újra megmozdítottam hosszú ujjain magam.
…Istenem... ne várasson már, nem bírom... kérlek…! - gondoltam magamban, és szorosan összezárt ajkaim közül halk nyüszítés szerű hang tört fel.
Mosolyogva lenézett rám azokkal a gyönyörű –most éppen fekete- szemeivel.
Döbbenten néztem végig rajta. Nem emlékeztem rá, hogy levettem volna róla a nadrágját… bár így legalább minél hamarabb magamban érezhetem.
Keze finoman simított végig combjaimon, s én jólesően tártam őket széjjel, hogy végre megtörténjen az, amire már régóta vártam.
Óvatosan helyezett el maga alatt, majd egy gyöngéd csók után mélyen a szemembe nézve hatolt belém.
Au..!
Kétségbe esetten tapasztottam ajkaim az övére, elfojtva ezzel fájdalmas nyögésemet.
Könyökére támaszkodva húzódott el és megfeszülő testel várta, hogy elmúljon a fájdalmas, szúró érzés.
Óvatosan mozdítottam meg csípőmet, és önkéntelenül is felnyögtem a rám törő érzésektől.
Hiszen ez jó!
Nagyon, nagyon jó!
Mosolyogva néztem rá, és hátam mögé nyúlva kapaszkodtam tökéletes fenekébe, ezzel tövig húzva magamba.
Halkan felmorgott, és felvéve az általam diktált tempót, mozogni kezdett. Szinte már nem láttam az eufórikus élvezettől, mely rám tört minden egyes találkozásunktól.
Nem bírtam ki, hogy ne harapjak csodásan sima bőrébe, és mikor egyre csak a nevemet ismételgette, vállába haraptam, ezzel csak még jobb eredményt elérve.
Nem volt elég visszafogott tempója, ezért hátára fordítottam, és őrült tempóban kezdtünk száguldani a kielégülés megadó gyönyörűsége felé. Kezeit a fenekemre téve próbált meg még gyorsabb mozgásra ösztönözni.
Egy hatalmas sikoly szakadt fel belőlem, melyhez csatlakozott Edward hangos morgása.
Edward gyengéden cirógatta a hajamat, miközben arra vártunk, hogy lenyugodjon a lélegzetünk.
A mellkasán fekve vártam, hogy lenyugodjak, hogy aztán félve nézzek rá az alattam fekvő férfire.
Akivel talán most kötöttem össze az életem.
Bella ruhája:
Bella cipője:
http://www.xn--magassark-e9a.com/product_info.php?info=p20_Magas-Sark---Cip---9-cm-Pleaser-ROMANCE-372.html
2011. január 24., hétfő
Friss időpont
érek mindenkit, hogy legyetek még egy pici türelemmel megpróbálom a hétvégére!
Csók
láw and peace ^^
2010. december 3., péntek
3. fejezet
Boldog Mikulást mindenkinek!A bétázásért köszönt Nikkinek! (L) A blog szépítésért meg egy nagy puszi Thalianak.
Ahogy ott guggoltam, és mind kíváncsi, értetlen pillantásokkal méregettek, próbáltam valami menekülő tervet ötleni.
A pajzsomat használjam? És ha valamiféle fejvadászok? És ha pont ezzel buktatnám le magam előttük?
Istenem csak ebből szabaduljak meg valahogy, esküszöm, mindig hallgatni fogok Alexre!
Tekintetem vonzotta Edward, és hiába próbáltam arra koncentrálni, hogy mindenkit szemmel tartsak, folyton vissza-vissza pillantottam rá.
Az újonnan érkezettek között három nő volt; egyikük kicsi volt, arca koboldszerű, és látszott rajta, hogy nagyon kecses mozgása van. Egyikőjük kissé talán öregebb lehetett a másik két lánynál, de persze ő is tökéletesen gyönyörű volt. Haja hullámos volt, arca óvatos.
A harmadik lány maga volt a tökély! Még vámpírok közt is ritka volt az ilyen szépség (legalábbis én nem találkoztam sok ilyen lánnyal). Azonnal láttam, hogy Ő Emmett párja lehet. mivel miután alaposan végig mért, azonnal Rá kapta tekintetét.
Pedig a párja továbbra is csak vigyorgott, és karba font karjain jól kidagadtak az izmok.
A férfiak mindketten szőkék voltak, egyikük fiatalabb izmos - bár nem annyira, mint Emmett - , eléggé szigorú pillantásokkal méregetett.
Úgy tűnt, hogy a másik férfi a társaság vezetője, mivel ő állt legelöl, míg a többiek mellette sorakoztak.
Magamban szenvedve felnyögtem.
Talán velük még a pajzsom sem bír el.
Hiszen eddig csak Alex-el és Chloe-val próbáltam ki. Mondjuk, ha beleszámítjuk, hogy Chloe a képességét is bevetette, hogy áttörje a pajzsom, és még így sem sikerült neki, van remény, hogy nekik hetüknek is fel adom majd a leckét.
Bár, ha mind a heten képességekkel rendelkeznek… hát akkor végem van.
- Üdvözöllek! A nevem Carlisle Cullen, ők pedig itt a családom! - mutatott végig társain. – Esme - itt a kedves arcú nőre mutatott - a lányom, Alice - a koboldszerű, mosolygó lány - a fiam, Jasper - az oroszlánszerű, szigorú srác – Rosalie, a lányom - a szőke szépség felé intett - Emmett és Edward.
Várakozóan néztek rám, és mivel engem illendőségre neveltek, felegyenesedtem, és miközben magam köré fontam pajzsomat, előre léptem, és óvatosan kezet ráztam Charlsile-val.
- Bella - suttogtam. A vezetéknevemet nem akartam megmondani nekik… sosem lehet a vámpír elég óvatos.
- Örülünk, hogy megismerhetünk, Bella. - mosolygott rám.
Nem válaszoltam továbbra is tartottam némelyüktől.
Gyorsan elengedtem Carlsile kezét, és hátam mögé kulcsolva őket, lépkedtem egyik lábamról a másikra.
- Öhm azt hiszem, hogy én akkor most megyek is! - motyogtam a lábamnak- Még egyszer örültem a találkozásnak.
- Várj! - jött egy hírtelen magas hang, és a következő pillanatban éreztem, ahogy valami keményen neki ütközik a pajzsomnak.
Ahogy nagy robajjal a pajzsomról visszapattanva kisodort magával vagy 5 széles fát, azonnal tudtam, hogy ebből még baj lesz.
- Alice! - kiáltotta Jasper, és oda rohant hozzá.
A lány csak feküdt, és próbált kikecmeregni a két rá dőlt fa alól.
Rosalie rám vicsorgott, és hírtelen már senki sem tűnt olyan barátságosnak, mint az előtt.
- Én nem ezt akartam! - suttogtam egyenesen Edwardnak.
Alice halkan felszisszent, mire Rosalie szemei elsötétültek a haragtól, és Jasper is felmordult.
Remek…
Pont olyankor nincs itt Alex sem, mikor szükségem lenne rá.
Ekkor mintha csak erre vártak volna, a szél felém sodorta Alex és Chloe illatát (akinek most kivételesen nagyon is örültem!).
Hirtelen Cullenék arca is megváltozott. Alice és Edward egymásra néztek, aztán várakozóan arra felé fordultak, amerről Alex-éket sejthették.
Pár pillanat múlva meg is érkeztek.
Alex futott legelöl mögötte Chloe.
Azonnal mellém futottak - jobban mondva elém -, és Alex karba font kézzel, szikla szilárdan állt „támadóimmal” szemben.
- Jó napot. - szűkültek össze a szemei. Ilyenkor sehol sem volt a mindig viccelődő komolytalan énje.
Finoman beljebb taszított, Chloe pedig tettre készen szorította ökölbe kezeit.
- Van valami probléma? - kérdezte végig mérve a családot. Rám villantotta szemeit, mire én csak beharaptam a számat. Tudtam, hogy ha így néz rám, akkor nagyon dühös, és jobb, ha meg sem szólalok.
- Semmi. - jött a selymes hang, mire Edwardra kaptam a tekintetem.
- Cöh… semmi, csak a nőstényetek rá támadott a húgunkra. - sziszegte összeszorított ajkakkal Rosalie.
- Bizonyára volt rá oka! - morogta Chloe rezzenéstelen arccal.
Erre a szőke lány csak felhorkant.
- Igaza van Rosie! - mondta mosolyogva Alice. - Te is megvédted volna magad, ha valaki ismeretlen így közeledett volna. Én vagok a hibás, nem voltam elég megfontolt. - rám villantott egy hatvannégy fogas vigyort.
- Szeretnétek valamit? - kérdezte Alex, de a szemeit le nem vette volna Edwardról, aki viszont engem bámult.
Nem értettem miért nem mondjuk Emmett-et tartotta potenciális veszélyforrásnak. Ő sokkal félelmetesebb, és nyílván valóan erősebb is volt Edwardnál.
- Lenne néhány kérdésem! - mosolygott megnyugtatóan Carlisle.
Chloe hangja keményen csattant az amúgy hangtalan erdőben.
- Nem vagyunk kötelesek válaszolni a kérdéseitekre. – sziszegte. - Sakkban tartottátok az egyik társunkat, és veszélyeztettétek az épségét. Az a szerencséje, hogy fel tudja találni magát ilyen helyzetekben, különben minden bizonnyal már elraboltátok volna… vagy megölitek.
Örülnötök kéne, hogy nem végzünk veletek itt és most. - villogtatta meg a szemeit.
Mindig tudta mit mondjon, hogy lehetőleg megússzuk harc nélkül az ilyen, és ehhez hasonló helyzeteket.
Erre Edward csak elmosolyodott, aztán vigyorogva Emmettre nézett.
- Menjünk! - morogta Alexnek Chloe, mire Alex karon ragadott, és átvonszolt Edward és Carlisle között.
- Még egyszer bocsánat! - motyogtam Alicenek, aki csak mosolyogva legyintett.
- Remélem látjuk még egymást! - kacsintott rám.
Alex csak még szorosabban ragadta meg a karomat, és amint biztonságos távolságba kerültünk tőlük, elengedett, és rögtön futásnak eredt haza.
Vettem egy mély levegőt, és csak aztán követtem.
Pár másodperc alatt már én is a házban voltam.
Alexékre a nappaliban találtam rá. Alex megnyugtatóan simogatta menyasszonya kezét, mire tudtam, hogy megint egy Chloe-féle kiborulásban lesz részünk.
- Nem gondolod, hogy túl sokszor kerülünk bajba miattad? – suttogta, miközben hosszú hajából kihúzta a gumit. - Nem gondolod, hogy igazán visszafoghatnád magad? - villantak rám a szemei. - Hogy lehetnél óvatosabb?
- Chloe! - motyogta neki figyelmeztetően Alex.
- Nem az én hibám volt! - álltam a dühödt pillantást. - És nem kértem, hogy bármelyikőtök is kockáztassa a biztonságát értem!
- A testvérünk vagy, Bella. Ez csak természetes! – jelentette ki sietve Alex. - Chloe nem úgy gondolta. - mosolyodott el, ami rögtön rá is fagyott az arcára, mikor rájött mit mondott.
- Ne akard megmondani, hogy mit gondolok és mit nem! – sziszegte, és felpattant mellőle.
- Kérlek! - nézett rá nyomatékosan bátyám.
- Ne kérj semmire. – fújtatott - Elmegyek vadászni, és remélhetőleg nekem sikerül anélkül megúsznom, hogy életveszélybe kerüljek. - Azzal egyszerűen ki ugrott az ablakon.
- Remek! - nyögött fel fáradtan Alex.
- Nem értelek titeket! Másokkal normálisak vagytok. Jó talán Chloeban van egy kis egésséges ellenszenv, de ha megismernétek egymást…
- Mikor legutóbb ismerkedni akartunk, majdnem megöltük egymást. Én örülök, hogy boldog vagy Alex, de … nem fogom jobban szeretni Őt. Próbálom, de nem hiszem, hogy sikerülne.
- Jó… - fintorgott, majd elkapva a karom kiviharzott velem, és leültetett egy nagy fa egyik ágára, majd ő is mellém ült. - Most sem fogod megtalálni? - kérdezte pár perc békés csend után.
- Nem hinném. - hirtelen mégis beugrott Edward Cullen. Olyan gyönyörű volt, és a mosolyától jóleső borzongás járt át.
- Nem vagy te kissé… válogatós? - lökött meg óvatosan.
- Nem! - nyújtottam rá a nyelvem.
Felhúzott szemöldökkel vigyorgott rám.
- Remélem tudod kicsiny húgocskám, hogy ez most egy igencsak gyerekes tett volt tőled!-kuncogott, majd válaszomra nem várva pattant le a fáról, és lépdelt óvatosan az erdő felé.
Nem tudtam mi történt, ezért kíváncsian fürkésztem lassú lépteit.
- Chloe? - kérdezte óvatosan, mire egy halk suttogás volt a válasz.
- Ide tudnál jönni? - kérdezte szipogva.
Erre Alex azonnal gyorsabban kezdett közelíteni hozzá.
Innentől úgy gondoltam, jobb, ha magukra hagyom őket, hiszen én még speciel ki sem pakoltam, és ez a beszélgetés elég intim lesz, ahogy őket ismertem.
A szobám közepén pár karton doboz, és három bőrönd árválkodott.
A dobozon egy cetli várt Alex kéz írásával:
Nem mertem bele nézni egyikbe sem, de azért nagyon lovagiasan felhoztam neked őket .Egy igazi kincs vagyok!
- Jaj Alex! - vigyorogtam.
Elhúztam a gardróbom előtti nagy, fehérre csiszolt tolós ajtót. Halkan felsóhajtva ültem le a szobám közepén elhelyezett kanapéra.
Félig fekve, lelógatott kézzel simogattam a puha perzsaszőnyeget.
Reméltem, hogy Chloe elintézte a középiskolát, mert nem volt kedvem még azzal is foglalkozni. Autó zúgást hallottam a közelből, és pár percbe telt, míg rájöttem, hogy ezek minden bizonnyal az autóink lehetnek.
Halkan dudorászva sétáltam le a lépcsőn, és közben végig néztem a lépcső mellé függesztett családi képeket. Mind kellemes emlékekkel töltöttek el, és mosolyom még akkor sem lohadt, mikor egy olyan képhez értem, aminek készítéséhez Alexnek alkalmaznia kellett a szokatlan oldalát is.
6 hónappal ezelőtt
- Mosolyogjatok! - Alex Chloe mögött állt, és a kezei szorosan a lány hasán nyugodtak aztán gondolt egyet, és hírtelen megragadva ajkait az övéire tapasztotta. Így, ebben a pózban sikerült őket lekapnom.
Zavartan fordítottam el a tekintetem, és odasétáltam a hatalmas karácsonyfánkhoz, összehúztam magam, és a karjaimmal átkaroltam a térdeimet.
- Rád tört a karácsonyi hangulat, mi? - vigyorgott le rám Alex.
Elfintorodtam, és szemeimmel Chloe-t követtem, aki még felakasztott a fára pár általunk készített díszt.
Alexé már ott díszelgett, így egy általa kreált ”vámpír angyalka” nézett velem épp farkas szemet.
- Kész! - nézett végig a szobán elégedetten Chloe, majd egy puszit nyomva Alex arcára, az ölelésébe bújt.
- Tudjátok, hogy mi hiányzik még? - csillantak fel Alex szemei.
- Mi? - ráncolta össze a homlokát Chloe. - Kevés a dísz? Nem tetszik? - fordult hátra, hogy a szemébe tudjon nézni.
- Nem az egész díszítés tökéletes. - nyomott egy puszit a homlokára. - Csak még egy kép hiányzik. - nézett rám, majd fordult vissza kedveséhez.
Magamban felnyögtem. Ezt még Ő sem gondolhatja komolyan.
Pedig nagyon úgy tűnt, ahogy nagyra meresztett, állítólag”ellenállhatatlan” szemekkel nézett felváltva ránk.
- Ezt felejtsd el! – morogtam, és azzal elfeküdtem a padlón.
- Kérlek Bella! Karácsony van! Lehet, hogy most fogtok kibékülni, és a végén úgy kell majd levakarnom titeket egymásról. - nézett rám felvillanyozva.
- Nem hinném. - fonta keresztbe a karjait a másik érintett is.
- Elegem van! - mordult fel Alex. - Folyton ez van! Nem lehetne, hogy egy napra befejezzétek!?
Azzal durcásan ott hagyta Chloet, és engem felhúzva a földről leültetett a kanapéra, aztán Chloe-hoz sétált, és nem törődve halk szisszenésével, oda rángatta mellém.
- ÉN szeretném, ha igazi család lennénk! Mert ha most megnézem magunkat, annyit látok, hogy én próbálom összetartani családunkat, ti pedig csak puffogtok és veszekedtek, vagy szurkálódtok! - nézett ránk villámló szemekkel.
- Mindnyájunknak volt családunk! Nem hiszem, hogy nem hiányzik nektek néhány nyugis nap! Nekem van két kincsem. - nézett ránk gyengéden. - De én ehhez kevés vagyok! Szóval szeretném, ha nem is örökre, de legalább egy kép erejéig legyetek testvérek. Az én kedvemért. – Suttogta könyörgően.
Döbbenten pislogtam párat. Alex-et nem sokszor lehetett ilyennek látni. Nyeltem egy nagyot, majd sóhajtva behunytam egy pillanatra a szemem.
- Hozd a fényképezőt. – motyogtam, és próbáltam elképzelni, hogy Chloe kedves és nem féltékenykedik folyton. Én nem utáltam őt csak… egyedül maradtam miatta. Egy kicsit.
- Oké! - rázta meg magát Chloe.
- Szeretlek titeket. - vigyorgott lelkesen, és egy pillanat múlva, mint egy kis iskolás szorongatta a fényképezőt.
- Gyerünk, lányok. Mosoly, és ölelés. - úgy vigyorgott, mintha legalább előre hozták volna a születésnapját.
Essünk túl rajta alapon gyorsan közelebb csúsztam Chloe-hoz, aki erre átölelt, és úgy csinált, mintha egy puszit adna az arcomra. Magamra varázsoltam a világ legboldogabb műmosolyát, és már kattant is a kis gomb.
Alex nagyon elégedett lehetett az eredménnyel, mivel csak úgy ragyogtak a szemei.
- Esküszöm, ezen a képen vagytok a legszebbek! – suttogta, majd mosolyogva közénk telepedett.
A kép valóban jól sikerült, és tényleg olyanok voltunk, mintha a világ egyik legjobb testvérei lennénk.
Jelen:
A csengő dallamos hangja rángatott ki az emlékeim közül.
- Üvözlöm! Meghoztuk az autókat. Kérem, itt írja alá. - nyújtott elém három lapot egy ötven év körüli férfi. Amint minddel végeztem, további szép napot kívánt, majd távozott is. Szerettem az ilyen embereket.
- Viszlát!
Megvártam, míg lepakolják az autóinkat, majd mikor elhajtottam, tüzetesen átnéztem, hogy nem érte-e őket valami kár. Az autók imádatával Alex ”fertőzött meg”, ahogy Chloe-t is.
- Átnézted? Rendben vannak? - kérdezte csak úgy mellékesen az emeleti ablakon kilógatva a lábát Alex, miközben ütemesen simogatta Chloe ölébe fektetett fejét.
Csak bólintottam, majd bepattantattam az enyémbe, hogy beállhassak vele a garázsba.
- Utána beviszed az enyémet is? - kérdezte normál hangerővel.
- Persze!
- Kösz Bells, kincset érsz!
2010. szeptember 30., csütörtök
2. fejezet
Hát bocsánat amiért nem sikerült hamarabb hoznom nagyon szégyellem magam. :$ Azért remélem tetszeni og nektek. :) Csók és jó olvasást
2. fejezet
- Alex, megtennéd, hogy nem szenvedsz ilyen látványosan? - kérdeztem kedvesen mosolyogva.
Már 3 órája utaztunk a gépen és az én drága jó bátyám fél óra után már hisztizett, hogy nem bír 2,5 órát egyhelyben ülni. Hát ilyen az, ha az ember hiperaktív.
- Bella, megtennéd, hogy nem szólsz hozzám? – morogta, és közben Chloe hátát szuggerálta, mivel a kis drága meg sértődött, mert Alex mellém és nem mellé ült le.
De hát a nap huszonnégy órájából húszat vannak együtt.
És lehet, hogy néha idióta tud lenni Alex, de azért ő az egyetlen rokonom, barátom, ismerősöm, akivel tudok beszélgetni.
- Szomjas vagyok - sóhajtottam fáradtan. Nem volt olyan nagy a kísértés, de azért kényelmesebb lett volna úgy utazni, hogy közben ne kaparjon annyira a torkom.
- Majd elmenjek veled vadászni? – kérdezte, de közben félősen nézett a párjára.
- Nem, köszi, szeretnék kikapcsolódni! – pillantottam én is kedves majdnem sógornőm felé.
Az igazság az volt, hogy már azóta nem voltunk csak mi ketten vadászni mióta megjelent Chloe. Még ma is átkoztam azt a napot mikor rátaláltunk.
- Majd bepótoljuk! - suttogta olyan halkan a fülembe, amit még én is nehezen halottam meg.
Rámosolyogtam ő pedig rám kacsintott.
Néha olyan jól esett volna, ha többet törődik velem. Mivel nem voltak barátaim, és senki más, akivel beszélgetni tudtam volna, így rá számíthattam egyedül, de most itt volt Chloe, így a sorrend is felborult nála. Már csak második voltam bár ez így volt természetes.
Hiszen – gondolom – ha az ember szerelmes lesz, akkor szerelme tárgya kerül első helyre, és minden utána.
- Soha többet nem utazom repülőn, inkább futok! - morogta Alex már a bérelt autóban.
- Soha többet nem intézek neked semmit, folyton csak panaszkodsz! - vágtam vissza idegesen.
Nem beszéltem Alexnek róla, de a repülőn alig bírtam magam visszafogni. Túl sokáig nem voltam vadászni és az a sok ember...
Szégyelltem magam, hogy akár egy percig is megfordult a fejemben, hogy ártsak egy ártatlan lénynek.
- Nem kell leharapni a fejem, na!- azzal - mutatva milyen érett is- duzzogva fonta össze mellkasa előtt a karjait.
Chloe csak fáradtan sóhajtott, mint aki már előre unja a beszélgetés-félénket.
Hát én meg Őt untam, de nagyon!
- Bocs. - morogtam Alexnek. - Csak túl régóta nem ettem. - hajtottam hátra a fejem az ülésen.
- Nagyon rossz volt? - nézett a visszapillantó tükörbe Chloe amivel teljesen megdöbbentett.
Most hozzám szólt?? Komolyan? És nem is volt gúnyos a hangja hanem… megértő.
Uh…
- Öhm … igen eléggé. - Fintorodtam el.
Alex csak megrántotta a vállát.
- Ha féken kellett volna tartanom téged, legalább történt volna valami izgalmas is. Bár a te megfékezésed nem lett volna valami nagy feladat. - Szurkálódott vigyorogva.
Halkan rámorogtam.
- Hidd el bátyuskám, simán leterítenélek! - válaszoltam angyali mosollyal az arcomon.
- Ja persze mert neked ott van az erőd… ha az nem lenne, hogy védenéd magad, Törpe?
- Majd vadászat után lerendezzük. - vigyorogtam kimutatva a fogsorom.
- Várjál, mindjárt elkezdek félni. - dőlt vissza az ülésbe kuncogva.
- Ha befejeztétek ezt a gyerekes civakodást - itt szúrósan rá nézett Alexre, mire az rögtön összébb húzta magát. - Esetleg figyelhetnétek, mert szerintem az ott lőttünk már a leendő házunk lenne. - azzal fejével maga elé intett.
Modern építésű
- Szép… - hümmögött egy sort Alex, mire Chloe csúnyán nézett rá. Nagyon csúnyán!
- Ez –mutatott maga elé, mivel már a ház előtti rétféleségen voltunk - Egy remekmű! Csak nézd meg. - vált mániákussá a tekintete. - Mire én gyorsan berohantam a házba még előttük, hogy megúszhassam az egy órás házelemzést.
- Én szétnézek bent. - kiáltottam még vissza a vállam fölött, már a bejárati ajtó kilincsét szorongatva.
Alex csak fáradtan bólintott felém, hogy menjek csak, mert Ők úgyis alaposan átnézik Chloeval a házat kívülről.
Nem tudom, miért vág olyan fancsali pofát az ilyen”tortúráknak”, hiszen Chloe mindig kiengesztelte utána.
A házba belépve rögtön a nappaliban találtam magam, ami már előre be volt rendezve.
Ebben a helyiségben a világos színek uralkodtak, és az egészet az tette még szebbé, hogy mindkét falrész tele volt ablakokkal, bár nem amolyan üvegfal méretűekkel, de nekünk ez így pont megfelelt, mivel sosem tudhattuk, hogy ki téved erre. Bizonyára nehéz lett volna, kimagyarázni bizonyos dolgokat. Felkuncogtam, mikor elképzeltem Alex döbbent arcát a kis dohányzó asztalka láttán, mivel szerette feltenni a lábát az asztalra, de így hogy az majdnem egy szintben volt a padlóval kevés volt rá az esély.
A nappalit a konyha követte. Itt már inkább a barna színek uralkodtak, és persze ez is fel volt szerelve mindenféle hiper-szuper kütyüvel, amit soha nem fogunk használni, de persze szükség volt a látszat fenntartására.
Hatalmas ablakok voltak az egyik falon, amin keresztül pont a közeli folyót lehetett látni, ami a ház közvetlen közelében csordogált.
Néhány percig gyönyörködtem még a táj szépségeiben, majd tovább indultam felfedező utamra a házban. Egy hosszú falépcső vezetett felé az emeletre.
A folyosóról három ajtó nyílt. Benéztem az első szobába, de valahogy az nem tetszett annyira és mivel tudtam, hogy Chloe ízlése ehhez hasonló - mivel ő volt oda meg vissza a fehér és fekete kombinálásért - könnyű volt kitalálni, hogy ez a szoba kiké is lesz.
A második szoba viszont elvarázsolt. Az ajtóval szemben lévő fal üvegből volt, mellette egy sötétkék ágy terpeszkedett. A falak fehérre voltak festve, az egyik olvasó lámpa mellett egy könyves polc volt, és innen nyílt az egyik ajtó.
Muszáj volt végig simítanom az ágyneműn, hogy megtudjam vajon tényleg olyan selymes-e a tapintása, mint amilyennek látszik. Olyan volt, mint a legfinomabb selyem… mert talán az is volt.
A legközelebbi ajtón benézve láttam, hogy ott találom a fürdőt. Félve közelítettem meg a következő - egyben a szobámhoz tartozó utolsó ajtót - , mivel tudtam, hogy Chloe divat mániája nem ismer határokat.
Döbbenetes, hogy mekkora gardrób tárult fel előttem. Leesett állal bámultam még egy percig, aztán gyorsan lesiettem a földszintre, hogy végre kiszellőztethessem a fejem, és csillapíthassam a torkom égését.
A nappaliban kedvenc szerelmes párommal találkozhattam, amint épp nagyon elmerültek egymásban.
- Öhm… elmentem vadászni. - álltam meg egy pillanatra a bejárati ajtóban. Nem úgy tűnt, mint akikhez eljutott a közlendőm, mindenesetre én szóltam…
Mélyen beleszagoltam a friss éjszakai levegőbe, miközben egyre bentebb futottam az erdő sűrűjében.
Az orromat megcsapta a vér csábító illata, és két másodperc múlva már a szívdobbanásokat is hallottam.
Egy hatalmas réthez értem, ahol egy fa takarásában megláttam leendő áldozatomat, amint egy fa alatt üldögélt. Lassan a szarvas felé sétáltam, és mikor észrevett, azonnal talpra szökkent, és megiramodott az erdő belseje felé véve az irányt. Se perc alatt terítettem le szerencsétlen állatot, aki még próbált küzdeni, de természetesen hiábavaló erőfeszítés volt.
Amint az utolsó csepp vérét is kiszívtam, elengedtem, hogy a lábaim előtt terüljön el kiszáradt teteme. Undorodtam magamtól, hiába tudtam, hogy ez így természetes (legalábbis a vámpíroknál).
Visszasiettem a tölgyfához, és felmáztam egy 1,5 méter széles ágára. Elgondolkodva bámultam a rét túloldalán sétálgató őzikét, és megint a szüleim jutottak eszembe.
Az idő múlásával egyre többet gondoltam rájuk, és nagyon reméltem, hogy boldogok, és már túltették magukat a történteken. Ha lehetséges ez egyáltalán…
Talán meglátogathatnám őket. Persze nem mennék hozzájuk közel, csak annyira, hogy tudjam élnek-e még, hogy jól vannak-e. Biztosan…
Ekkor félbe szakítva tervezgetéseimet, egy hatalmas csattanással neki vágódott a fámnak valami, ezzel eldöntve a fát, és vele engem is.
A vastag fa maga alá temetett, és hiába voltam vámpír, egy pillanatra még a levegő is bent akadt a tüdőmben. Gyorsan feltápászkodtam, a vastag fát egy nagyobb lökéssel eltávolítva magamról.
Ekkor meghallottam, amint valaki elkáromkodja magát, és távolabbról hangos nevetés is hallatszott.
Mikor körülnéztem, megláttam a kidőlt fa tövében egy nagydarab vámpírt, amint tovább szitkozódva felpattan, de már későn, mivel a nevető hang tulajdonosa villám gyorsan mellette termett, és karba tett kézzel enyhe mosollyal az arcán nézett a másik férfi szemébe.
Magasabb és vékonyabb volt, mint ellenfele, aki úgy tűnt könnyedén le tudná győzni.
- Megint csaltál! - sziszegte az izmosabb srác.
- Tudhatnád, hogy nem bírom kikapcsolni. - magyarázkodott a bronzos hajú.
Erre a másik csak gúnyosan felhorkantott.
- Mintha annyira próbálkoznál… ha nem lenne az erőd, simán legyőznélek! - durcáskodott tovább.
- Emmett! Hagyd abba ezt a gyerekes viselkedést, kérlek. - Mondta komoly arccal - Nem bírsz velem, és Alice-el sem… ez nem szégyen bátyókám. - veregette meg vigyorogva a vállát.
Ekkor hirtelen felém kapta fejét (gondolom most érezték meg a szagom).
Eszembe jutott Alex, hogy ő mit tanácsolna ilyen helyzetekben. És azonnal cselekedtem, mert tudtam, hogy senkiben sem bízhatunk csak úgy. Hiába nem emberek vérével táplálkoznak - amire arany szín szemeikből rájöhetem - attól még lehetnek gonoszak, vagy ez lehet éppen egy csapda is. Nem ez lenne az első eset…
Azonnal egy széles fa törzséig hátráltam, és védekező állásba görnyedve lapultam a vastag törzshöz. Halkan, figyelmeztetően morogtam rájuk, de ők csak álltak ott, és engem bámultak döbbent pillantásokkal.
Ekkor érkezett meg még 5 idegen vámpír, és én ekkor kezdtem el igazán pánikolni.