6. fejezet

Ez nincs lebétázva. :$ Szóval bocsi az elírásokért a blog gyönyörűségéért, pedig ezer csók Bogyinak! ^^
Imádlak béb ;)
És Nikkinek meg üzenem, hogy ne sírjon utánam, mert ma végre felmászok msnre! :]
Ja és még annyi, hogy köszönöm a komit Taminak. :)))

Annyira szerettem volna megkérdezni Edwardtól, hogy jól van-e? Oda akartam menni, hogy megnézzem esett-e valami baja. (bár tudtam hogy vámpír, de akkor is féltettem) Ehelyett csak álltam Alex mellett, mint egy bábú, és próbáltam visszafogni, hogy végre megnyugodjon. És ráadásul még ez sem akart sikerülni.

Végül én és Carlisle elintéztük, hogy viszonylag nyugodtabban tudjuk meg beszélni a dolgokat. Hiszen képtelenség volt, hogy Emmett (vagy bármely más Cullen) elrabolnák Chloe-t.

Miközben Alex a történteket mesélte, folyamatosan éreztem magamon Edward pillantását, de túlságosan féltem rá nézni.

És Alex még nem is tudja, hogy mi történt köztem, és Edward között. Istenem!

- Én nem nyúltam a menyasszonyodhoz! Egésznap itthon voltam, de természetesen ezt nem tudom bizonyítani, mivel gondolom nem bíznál meg egy családtagomban sem. –dörmögte Emmett.

- Akkor miért van tele az illatoddal a szobánk? – úgy tűnt Alex kezdi feladni a vádaskodást vagy csak éppen tenni akart valamit… akármit.

- Nem tudom. De hiányzik pár holmim, szóval lehet valaki direkt lopta el néhány ruhám, hogy ezzel a gyanú ránk terelődjön.

- Nem akarok goromba lenni, de… nem lehet hogy Chloe önszántából ment el? – nézett ránk, együtt érzősen Esme.

Még csak levegőt sem mertem venni. Ha ez igaz, akkor Alex összeomlik hiszen neki Chloe jelent mindent.

- Még is miért tette volna? – szorította össze az álkapcsát bátyám.

- Nem nekünk kell tudnunk erre a választ!- most szólalt meg először Rosalie - Bizonyára nem érezte jól magát veletek. A ti rokonotok, és mivel már bebizonyosodott a férjem ártatlansága ideje lenne mennetek. Vendégeket várunk ezen felül, a mi házunk nem egy stratégiai központ.

- Rosalie!- szólt rá figyelmeztetően Carlisle.

- Ne, hagyd csak igaza van! – motyogtam

- Nem dehogy! Szívesen segítünk, és egyáltalán nem zavartok! – mosolygott még mindig.

- Igazán köszönünk mindent, de nekünk is mennünk kell, és már így is feltartottunk titeket. - azzal karon ragadva Alexet oda intettem nekik, majd gyorsan hátat fordítva iszkoltam ki.

Tudom hogy nevetséges volt a viselkedésem, de annyival másképp kellett volna történnie ennek a napnak! Erre tessék először lefekszem Edward-al, aztán Chloe eltűnik, én pedig kirepítem Edwardot egy ablakon. Lehet mondanom kellett volna neki valamit, de hát azt mondta majd keres…

Bár azóta nem is egy dolog változott meg, de mégis én kedvelem őt és nem akarom, hogy csak egy egyszeri alkalom legyen ami köztünk történt. És amennyire sikerült pár óra alatt meg ismernem, Ő sem tűnt nagy csajozó gépnek. És azt mondta amúgy is, hogy szeretné elmélyíteni a kapcsolatunk. Most viszont a legjobb lenne ha Chloe-ra koncentrálnék.

Alex-ék hálószobájában álltunk eléggé megdöbbentett, hogy a szoba egy része kész romhalmaz lett mivel köztudott volt Chloe-ról, hogy nem bírta elviselni ha nem volt minden tökéletes.

Most viszont az ágy feletti polc darabjaira törve hevert mindenfelé, és néhány rongy darab is volt a padlón.

- Ez itt Cullen-é. – mondta Alex de nem voltam biztos benne, hogy hozzám beszél-e, vagy csak leellenőrzi magát. – Nem érzek semmi nyomot, de… talán te esetleg jobban értesz az ilyesmikhez vagy nem tudom. Együtt talán megtaláljuk.

- Nem lesz semmi baj Alex! Megtaláljuk Őt, és minden olyan lesz mint rég. Ne félj!

Pár percig csak kerestük a nem létező nyomokat, amik aztán át csaptak órákba.

Körül futottuk a házat, aztán egyre nagyobb körben kezdtünk el keresgélni, de semmit nem találtunk.

Már egy hete kerestük mikor kezdett bennem felmerülni a kétely, hogy valaha látjuk még Chloe-t, de persze eszem ágában sem volt közölni ezt Alex-el.

És már egy hete nem láttam Edwardot sem…

Kezdtem kételkedni szava hihetőségében Alexet pedig nem volt szívem itt hagyni, hogy esetleg én látogassam meg. A bátyám kezdett teljesen összeomlani, amit én egyre nagyobb aggodalommal figyeltem.

Most is az ágyán feküdt szorosan lehunyt szemekkel, Chloe egyik pólóját szorítva magához és annyira elveszettnek, gyámoltalannak tűnt, hogy már a sírás kerülgetett.

Nem hittem volna hogyha egyszer Chloe elmegy ilyen lesz az életünk. Sivár és élettelen.

- Gyere Alex. – suttogtam remegő hangon.

- Nem akarok. –suttogta, és még erősebben markolta a szövetet.

- Kérlek szépen Alex.

- Nem!

- Ne csináld ezt kérlek! – már alig bírtam beszélni a visszafojtott sírástól. - Nekem is hiányzik, de nem halhatunk meg. Ennünk kell már egy hete nem ettél semmit. Könyörgök csak értem! Nem hagyhatsz el te is. – És a számomra is megdöbbentő az volt, hogy igazat beszéltem, mert hiába nem ápoltunk szoros kapcsolatot, mégis úgy éreztem nélküle már nem is vagyunk egy család.

- Téged nem hagyott el senki. Nem vagyok éhes, és ha csak nem Chloe-t hozod magaddal nem akarlak látni. - rám nézett de olyan tekintettel, mintha nem is látna semmit. Mintha ott sem lennék.

Lehunytam a szemem és lefutva a kanapéra vetettem magam és magamhoz szorítva az egyik díszpárnát fojtottam vissza a keserves zokogásom. Gyűlöltem mindjüket. Edwardot, mert cserben hagyott és kihasznált, Chloe-t, mert eltűnt és Alexet, mert megtagadott engem és, a segítségemet is.

Nem tudom meddig feküdtem ott, de az ajtó nyitódására eszméltem fel.

Valaki hirtelen megérintette a vállam, majd miután megláttam ki is volt az a tüdőmben akadt a levegő. Ő csak elmosolyodott majd, mindketten meghallottuk az emeltről hallatszódó dühös pusztítást, mire csak összerezzent lehunyta a szemeit, majd kecsesen felpattanva felsétált az emeletre.

Halkan kopogtatott Alex ajtaján, majd mikor a bent lévő egy másodperc alatt eldöntötte, hogy nem az Ő szeretett Chloeja az, neki vágott valamit az ajtónak. Hangját illetően egy asztali lámpára tippeltem volna.

Halkan a lépcsőfordulóhoz osontam, hogy megnézhessem kell-e segítség.

- Tudom hogy csalódott vagy, és szó szerint átérzem amit te! – suttogta Jasper.

Nem láttam sok értelmét a próbálkozásának, de azért kedves volt tőle. És hátha segít Alexnek átvészelnie Chloe elvesztését.

- Szeretném ha lejönnél, mert lenne egy ajánlatunk nektek. És hidd el ez téged is érdekelne, szóval most segítek abban, hogy összeszedd magad és aztán…

- Teljesen jól vagyok! – förmedt rá, majd kitrappolt a szobából, és lezuttyant mellém a kanapéra.

- És a többiek? Vagy ez a húgom ötlete volt, mert akkor, inkább vissza mennék a szobánkba.

- A családom többi tagja, és páran a vendégeink közül is segítenek. Mivel úgy tűnik huzamosabb ideig fogunk együtt élni, így nem árt ha segítjük egymást. Ezt majd az apám bővebben kifogja fejteni én csak előre jöttem hátha tudok segíteni. –a tekintete rám vándorolt- a húgodnak például úgy tűnik, nem árt pár nyugalmasabb perc.

- Igazán hálásak vagyunk nektek, amiért ennyi mindent tesztek értünk, és persze ha ne adj isten nektek is szükségetek lesz, majd segítségre ránk számíthattok.

- Mint már mondtam mind átérezzük a fájdalmat, és aggódást amit rokonotok eltűnése miatt éreztek. Örömmel segítünk. – mosolygott ránk, majd végszóra meg is érkeztek a többiek.

A tekintetemmel rögtön az Ő arcát kerestem, és mikor a sor végén megláttam egyszerre töltött el földön túli nyugalom, és egy fajta ijedtség komor és még vámpírokéhoz mérten is, fehérebb arcát látva.

Nem tudtam mi történt, és már megint bennem volt a szinte leküzdhetetlen vágy, hogy végre oda mennyek és meg vigasztaljam, vagy csak meg kérdezzem mi a baja. Már éppen fel akartam állni a kanapéról, mikor egy szőke hajú nő ment oda hozzá és fogta meg a kezét.

Döbbenten kerekedtek el a szemeim, de mielőtt még észre vehették volna, hogy őket bámulom gyorsan a padlóra fordítottam a tekintetem. Ezt nem hiszem el!

- Remélem Jasper elmondta, milyen szándékkal jöttünk hozzátok! – kezdte Carlisle mire egy mély levegő után felnéztem rá és bólintottam. – Ők itt a már említett vendégeink: Irina, Kate, Tanya és Eleazar.

- Mind szívesen segítünk az eltűnt rokonotok megtalálásában. – vette át a szót Tanya. – Edward-ék említették mi történt, és hidd el tudjuk, milyen mikor elveszítünk egy hozzánk közel állót. – nézett Alex-re együtt érzően.

- Köszönjük, hogy segítetek! – mondtam és álarcom mögé bújva, melegen mosolyogtam rá a szőke vámpírra.

- Igazán nincs mit. Úgy gondoltuk, hogy nincs szükség az egész családra, így Rosalie, Esme és Carmen (aki Eleazar társa) otthon maradtak. Ha szükség lesz rájuk, azonnal segíteni fognak természetesen. – kedvesnek tűnt, és biztos voltam benne ha nem lenne olyan illetlenül közel Edwrad-hoz még kedvelném is, vagy legalább nem akarnám az arcát közelebbi ismertségbe hozni a betonnal.

- Mivel Jasper a legjobb stratéga a családunkban, úgy gondoltam innentől átveszi ő az irányítást ha nem bánjátok. – Alex-re néztem, mert úgy gondoltam az Ő dolga lenne megszervezni az egészet, vagy legalábbis nem csak ülnie kéne egy rongyot szorongatva. Biztos voltam benne, ha az én életem szerelme tűnt volna el nyomtalanul, nem hagynám másra a szervezgetést, hanem váll szélességgel kivenném az akcióból a részem.

De Ő csak ült továbbra is, mintha nem is köztünk lenne.

- Alex!- még mindig csak ült. Egy mély nyugtató levegő vétel után kinyitottam a szemeim és beleegyezően bólintottam.

- Öhm talán megfelelőbb lenne egy ilyen tanácskozás féléhez, ha leülnénk az ebédlőbe. – motyogtam és bátortalan pillantásokkal méregettem Alex-et, hogy segítsen már kimászni ebből valahogy, mire Ő egy pillanatra rám nézett megrázta a fejét, majd fel állva mellőlem az ebédlőnk felé intett vendégeinknek, majd meg fogva a kezem húzott maga után.

Az asztalfőn foglalt helyet, de előtte még maga mellett udvariasan kihúzta nekem a széket, és Ő csak aztán ült le miután a szobában lévő összes nő helyet foglalt. Igazi úriember volt világéletében.

- Kezdhetnénk azzal, hogy össze szedjük azokat a helyeket, ahol eddig kerestétek Őt. Aztán elmondhatnátok vannak-e barátai, vagy valami olyan hely ami kötődik hozzá, vagy éppen régóta vágyódott elmenni oda.

- Már egészen Seatelig kerestük. Mindent átfésültünk a környéken. Nem tudunk senkiről, akit ismert volna, és barátai sincsenek. Mindig szeretett volna egy szigetet, de van egy barátom akinek vannak kapcsolatai szerte a világon, és mostanában senki nem vásárolt ilyeneket. És kétlem, hogy nélkülem elment volna bármiféle üzenet nélkül. Semmilyen változást nem vettem észre rajta. Ellenségei sincsenek, az erejéről pedig szinte senki sem tud.

És ez így ment hosszú órákig. Jasper próbálta megdönteni Alex Chloe-ba vetett hitét Alex pedig újra, és újra, elmondta ugyanazt: Chloe sosem hagyná el a családját!

Én minél kevesebbszer próbáltam Edwrad-ra és Tanya- ra nézni, mert az rendszerint azzal járt, hogy vissza kellett magamat fognom és meg kellett győznöm magam, arról miszerint Tanya csak jót akar és az igazán nem az Ő hibája, hogy neki is tetszik Edwrad. Csakhogy, míg én vissza fogtam magam Tanya koránt sem volt ilyen. Mindig úgy helyezkedett, hogy mélyen dekoltált felsőjébe, jó rá látása legyen a mellette ülő Edwrad-nak bár az Ő tekintete soha nem tévedt felé. Sokáig elemeztem arcának vonásait. Ha valamiben elakadt folyton a haját túrta, és nekem ezektől az ösztönös apró reakcióktól, majd elborult az agyam. Hisz nem olyan régen az a kéz, ami most az asztalt simogatta engem cirógatott, és Én túrtam bele dús bronzvörös hajába. Viszont Tanja csak nem adta fel, és apró érintései tettek, még feszültebbé úgy tűnt Edward ezeket észre sem veszi én viszont mindet láttam és ez szörnyű volt.

Mikor keze hirtelen Edwrad combjára tévedt idegességemben rácsaptam az asztalra.

Hirtelen minden szem rám szegeződött, mire én torok köszörülve kértem elnézést és siettem ki a házból.

Ezt már nem bírom elhinni. Most jönne csak igazán jól Chloe pár tanácsa, hogyan győzhetnék egy olyan lánnyal szemben, aki sokkal merészebb és minden bizonnyal jobban is ismeri a kiválasztottamat mint én.

Gondoltam, majd a fűben meg jön az annyira várt isteni sugallat ezért fogtam magam, és törökülésben leültem a teraszunk előtti pázsitra.

A fű illata (xD) betöltötte a tüdőm, és mély lélegzeteket véve nyugtattam magam, miközben a fűszálakat tépkedtem magam körül.

Egy hitelen ötlettől vezérelve kezdtem dúdolni a kis dalocskát, ami folyton az Edwrad-al való első találkozásunk emlékét jutatta eszembe. Szerettem volna nem nagyon bele élni magam abba, hogy Edward majd mindjárt kijön az ajtón ott hagyva ezzel a gyűlést és a kedves kis látogatójukat. De a hangsúly a volna szócskán van. Mert, hogy nem jött ki. Legszívesebben aludtam volna egy nagyot, mert halovány emberi emlékeim közül ez maradt meg talán a legtisztábban. Annyiszor vágytam rá. A megváltást hozó álmokra, mikor az ember csak pihen nem gondolkozik semmin. De az embereknek ritkán válnak be a vágyai főleg, ha az illető egy vámpírnak.

Időközben az eső is rázendített, így egy azt képzelhettem, hogy nem csak magamban sírok hanem úgy igazán könnyezve is. A kis esőcseppek végig szaladtak az arcomon és ennél, csodásabb képzelgésem aligha lehetett volna, én mégsem elégedtem meg ennyivel. Magam mellé képzeltem Edwardot, amint a mellkasára húz és mosolyogva dúdolgat. Csak nekem.

Viszont ekkor halk léptekre lettem figyelmes, amik kiszakítottak gyönyörű álmomból.