18. fejezet

Egy masszív állkapcsot éreztem összezáródni ott ahol a karom a törzsemhez kapcsolódott, mire minden erőmet összeszedve a támadóm felé rúgtam. Ám amikor a rúgásom célt ért, hallottam, ahogy a karom hátborzongató reccsenéssel, ropogással vesz búcsút a testemtől.

 Újra felsikoltottam rettenetemben, és már ugrottam volna fel, hogy elmenekülhessek, mikor is a szemeim elé tárult életem egyik legborzalmasabb látványa.

 Már sejtettem mit érzett Chloe. A farkas hatalmas volt legalább három méter magasról nézett le rám, vadul villogó szemekkel, míg egy másik példánynak hatalmas pofájában ott volt a csonka karom.

Vérfarkasok.

Szemeimet le nem vettem a két megtermett bestiáról, mikor is a másik oldalamról erős szívek dobbanásait hallottam meg. Kínomban felnyögtem, ha Edward nem ér ide egy másodperc múlva, ezek a fenevadak széttépnek!

Agyamban vörösen villogott egy figyelmeztetés, miszerint meneküljek, hagyjam a karom.

Amint tettem egy gyors lépést hátra, két farkas azonnal nekem ugrott, és a földre tepertek. Arccal a mohás, sáros földre nyomtak, és hiába izegtem-mozogtam, a fogak még így is vészesen közel csattogtak a nyakamhoz.

- Állj!- Edward hangja pánikkal volt teli, majd hirtelen megállt néhány lépésre tőlem, és az engem megölni készülő farkasoktól. – A lány a társam, engedjétek el, ugyanolyan életmódot folytat mint én, és a családom! – a szemeit rám szegezte, ám az engem szorító mancsok nem engedtek el, bár nem is szorítottak erősebben. Itt volt, és ettől már is egy kicsivel nyugodtabb lettem. Edward majd megment!

- Tudom! – egyszázad másodpercbe telt rájönnöm, hogy a vadállatok gondolataira felelt, hangjában lappangó düh, és kétségbeesés – Engedjétek el Őt! – sziszegte. Arca merev, de a szemei csak úgy villogtak dühében.

Ahogy ránéztem úgy éreztem, csak rontanék a helyzetünkön, ha újra megpróbálnék megszökni tőlük.

Az egyik farkas felé csattogtatta fogait, hatalmas mancsaival a földet kaparta. Szemeim kitépett karomra tévedtek, és mikor az ujjaim megmozdultak, le kellett hunynom a szemeim.

- Kérlek, engedjétek el, és mindent elmagyarázok!- Edward szemében vad tűz égett, az egész teste megfeszült, bár a hangján uralkodott, nyugodt volt, egyenletes teljes őszinteségét, még ha akarnák sem vonhatták volna kétségbe.

Ám a testek nem engedtek szorításukon.

A farkasok kesernyés bűze bekúszott az orromba, így kénytelen voltam abba hagyni a lélegzést. A mancsok forró érintése átütött a lenge blúzomon, szinte perzselt, bár a karom égéséhez mérve szinte alig éreztem.

- Tisztában vagyok vele, de értsétek meg, minden olyan friss még, egyszerűen nem is sejtettük, hogy átlépik a határt!- könyörgött

A levegő megfagyott, és hiába próbáltam csöndben tűrni a karomat perzselő fájdalmat, néhány kisebb nyöszörgés ígyis kicsúszott a számon. Olyan volt, mintha egy tüzes vasat folyamatosan a vállamhoz nyomnának.

A farkasok halk morgása elhalt, majd pár idegőrlő percig teljes fülsüketítő csöndben maradtak, csak a hangos szuszogásuk töltötte be a teret. Még csak nem is moccantak mégis biztosra vettem, hogy kommunikálnak egymással.

- Megígérem, csak hagy jöjjön ide! – suttogta Edward

Mikor a farkasok eleresztettek esetlenül próbáltam felállni, ép kezemet csonka sebemhez szorítva.

Mikor már csak öt lépésre voltam Edwardtól, hirtelen kinyúlt felém és olyan szorosan tartott a karjaiban, ahogy csak bírt. Felkapott a karjaiba majd egy közeli fenyő törzséhez ültetett.

- Ne aggódj Bella- fogta két kezébe az arcomat, próbáltam uralkodni az arcvonásaimon, bár az arcát elnézve úgy tűnt nem sok sikerrel- szóltam Carlisle-nek, és mindjárt itt lesz, hogy meggyógyítson! – Végig simított az arcomon, majd elém állva a farkasok felé fordult- A karját, ha kérhetném! – ennél gúnyosabb, és ijesztőbb nem is lehetett volna a hangja

A farkasok nem mozdultak, mereven bámultak rá.

Ekkor az egyik farkas – fekete volt, jóval nagyobb a többieknél – hátat fordított neki, és berohant a fák közé. Edward egy gyors pillantást vetett oldalra, majd izmai alig láthatóan ellazultak. Ekkor hallottam meg én is őket.

Az erdőből pont onnan ahol a farkas eltűnt, felbukkant egy magas indián fiú. Csak egy nadrágot viselt, és a szeméből rögtön megismertem, hogy Ő az előbb eltűnt farkas.

- Beszélj, Vérszívó! – dörrent rá Edwardra- Amíg nem kapok teljes magyarázatot a bestia kara nagyon jó helyen lesz itt. – jelentette ki, majd karjait összefonta mellkasa előtt.

- A családom pár perc múlva ideér. – morogta Edward, kezei ökölbe szorultak dühében – Értsd meg, Sam! Bella nem akart rosszat, te is tudod!

- Én csak azt tudom, hogy egy Vámpír átlépte a határt, a testvéreim pedig megvédték a területünket!- szikráztak a szemei- Az, hogy nem-e akarta megszegni az egyezségünket már egyáltalán nem biztos!

- Nem is tudott az egészről semmit! – úgy tűnt egyre inkább kezdi elveszíteni a türelmét.

- Ez már nem a mi problémánk! – minden egyes szót erősen megnyomott, ezzel is kifejezve mennyire biztos az igazában

Ekkor megjelent a többi Cullen. Emmett, és Jasper Edward mellé álltak, míg Rosalie, Carlisle, és Esme mellém guggoltak le.

Carlisle finoman elhúzta a kezemet, a vállamról, és hozzáértően kezdte el vizsgálni. Nem mertem megnézni újra a sebet, így Edwardot figyeltem, ahogyan próbálja meggyőzni Sam-et.

- Minden rendben lesz Bella, ne félj! – mondta Carlisle, majd felállt, és Edward mellé sietett

- Tényleg nincs miért aggódnod, Drágám! – simogatta a hajamat Esme

- Tudom. –suttogtam, és nagyon büszke voltam, hogy a hangom bár az igaz hogy gyenge volt, de legalább nem remegett, és nem is bicsaklott meg. - Hol van Alice? – kérdeztem, csak hogy addig is ne azon járjon az agyam mi lesz, ha nem adják vissza a karom, vagy ami még rosszabb Edwardék-nak valami bajuk esik.

- Otthon maradt, mivel a látását zavarják a farkasok, azt mondta jobban látja a dolgokat, ha nem jön! – magyarázta Rosalie – Nem tudtuk eldönteni, hogy szóljunk-e Alex-nek vagy sem, de Jasper-ék szerint csak rontanánk vele, ha ide jönnének most!

Mélyen egyet értettem Jasperrel, tudtam milyen forrófejű tud lenni néha a bátyám, és Chloe-t sem akartam kitenni ilyen mértékű megrázkódtatásnak. Főleg most hogy remélhetőleg, végre eljegyezték egymást.

- Nem akarom, hogy tudjanak róla!

- De Bella, hiszen ők a családod, és… - próbált meggyőzni Esme

- Tudom, Esme, de ismerem őket, és úgysem lesz semmi baj –ismételtem amit Ők mondtak– Azt akarom, hogy ez az Ő napjuk legyen, kérlek szépen! – suttogtam rekedtes hangon, hátha ezzel is hatni tudok rájuk.

- Gondold át, Bella! – kért Rosalie határozottan, majd felállt és a többiek mellé sétált, akik mér javában győzködték a farkasokat

- Na és csak Ő jött egyedül? – kérdezte éppen Sam, ingerülten, bár látszott, hogy már kezdi megérteni a dolgokat

- Hárman jöttek. – mondta nyugodt hangon Carlisle – Két nő és egy férfi. De nem kell aggódnotok miattuk, szavunkat adjuk, hogy egy embernek sem fog bántódása esni. Ők is ugyanolyan családban élnek, mint mi. Próbálnak beilleszkedni, és nem akarnak bajt!

- És hol a másik kettő? – összeráncolt szemöldökkel nézett rám, majd vissza Carlisle-ra

- Ünnepelnek. – morogta fog csikorgatva Edward, mire Sam kérdőn nézett rá – Eljegyzést.

A farkasok hitetlenkedve szusszantak fel, némelyik dühösen vicsorgott.

Sam hitetlenkedő kis félmosolyra húzta ajkait.

- Messze mentek? –kérdezte pár másodperc után, fejét enyhén oldalra billentve nézett rám

Jajj ne!!

- Pár kilométerrel arrébb mentek csak. – közölte óvatosan Carlisle

- Látni akarjuk Őket! – szögezte le, nyomatékosan Sam- Most még elengedjük a lányt, és a karját is visszakapja. – mondta határozottan, majd a fejével a karomat fogva tartó farkas felé intett, aki erre Carlisle lába elé rakta szerencsétlen végtagomat.

- Köszönjük, hálásak vagyunk nektek, Sam – mondta Carlisle – A problémát pedig azonnal kiküszöböljük, ebben biztosak lehettek!

- Holnap este jöjjön el a két másik is! – mondta Sam – És ezután már nem fog minket érdekelni, hogy tud-e róla vagy sem, ha egy vérszívó átlépi a határt, megöljük! – majd intett a farkasoknak, és mindannyian eltűntek az erdő sötétjében.

Edward azonnal mellettem termett, majd a karjaiba kapva kezdett el futni velem a házukhoz.

- Ne aggódj, Bella – suttogta, és egy pillanatra ajkait a homlokomra nyomta – Carlisle meggyógyítja a karod, amint haza értünk.

- Oké! – nyöszörögtem. A lüktető érzés nem akart szűnni, és úgy tűnt mintha már az egész karomra átterjedne.

A ház ajtaját, szinte beszakította, annyira próbált sietni, hogy aztán gyorsan lefektessen a kanapéra. A többiek egy másodperccel később érkeztek, Edward pedig addigra hozott egy nagyobb tálban rongyot és vizet.

Carlisle a kanapé elé ült, és finoman vizsgálgatni kezdte a vállamat. Edward arca még sápadtabbnak tűnt, mint eddig, engem pedig ez még inkább megijesztett. Mi van akkor, ha valami miatt Carlisle nem tudja visszarakni a karom?

- Talán az lenne a legjobb, ha felmennénk, és a te szobádban látnám el, Edward! – dörmögte Carlisle, mire Edward egyetlen szó nélkül óvatosan felemelt, és felvittek a szobába.

Lefektetett az ágyába, ám amikor láttam, hogy Carlisle becsukja maga után az ajtót, idegesen megragadtam a karját.

- A többiek miért nem jönnek be? – nem is próbáltam palástolni a rajtam eluralkodó pánikot, és valószínűleg ha akartam sem bírtam volna.

- Le kell vetned a felsődet, és gondoltam így jobb lesz! – sietett megnyugtatni, Carlisle a karjában szorongatott lepedőt mellém fektette, majd sorban a tálat, és a rongyokat. A lepedő árulkodóan megmozdult néha, mire elkezdtem kapkodni a levegőt.

- Amúgy sincs rájuk szükség Bella! Edward pont elég segítség, a többiek csak hátráltatnának! – mosolygott rám megnyugtatóan Carlisle – Ez egy egyszerű műtét, ne félj, nagyon fogok vigyázni és próbálok majd sietni vele. – simogatta meg az arcom megnyugtatóan.

Edward is megvizsgálta a karom, majd próbálta levenni a pólómat is, de néhány szisszenés után feladta, és egy mozdulattal letépte rólam.  Elfúló nyögés szakadt fel belőlem, mikor Carlisle először tisztogatni kezdte a vizes ruhával a sebemet.

Edward a kezemet fogta közben, én pedig- ahányszor Carlisle mélyebben megnyomta, hogy kiszedje a bele került koszt- erősen megszorítottam, az övét. – Egyik alkalommal fel is szisszent, mire Carlisle nem győzött bocsánatot kérni.

Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, mikor bejelentette, hogy kész van.

- Ügyes voltál, drágám! – próbált lelket önteni belém Edward, miközben puszikkal szórta be az arcom.

- Eddig valóban nagyon jól tűrted! - eresztett meg felém Carlisle egy halvány kis mosolyt

Edward elengedte a kezem, hogy oda hozhassa neki a karom.

- Nem lehetne… - Carlisle valószínűleg már tudta mit akar kérdezni Edward, mert még be sem fejezte azonnal megrázta a fejét

- Csúnyán roncsolódott a seb, Edward- jelentette ki, miközben még egyszer átnézte a vállam – El fog tartani egy ideig, de ezaz egyetlen lehetőség. - azzal mélyen a szemembe nézett – Kifogod bírni, ugye Bella?

Mint valami őrült olyan hevesen bólogattam, szorosan behunytam a szemeim, és próbáltam kapkodó lélegzetemet lenyugtatni.

Éreztem, ahogy Carlisle megmozdítja a vállam, miközben oda nyomták Edwarddal a karomat a sebhez.

Egy fájdalmas nyögés szakadt ki belőlem, és olyan erővel szorítottam össze az állkapcsom, hogy attól tartottam kitörnek a fogaim.

- Rendben, most tartsd így Edward addig, amíg összevarrom- Carlisle hangja halk volt, egyenletes, én mégis egyre nehezebben bírtam. Összevarrja??

Az első pár öltést még elbírtam viselni, néhány visszafogottabb kiáltással, ám egy nagyobb rántással éreztem, hogy a sokk maga alá temet.

- Edward! – szűköltem, arcomat a párnába temetve

- Nyugalom, Kicsim – suttogta keserű hangon, miközben az égető fájdalom a tetőfokára hágott. Olyan volt, mint az átváltozásnál, bár a fájdalom most csak egy testrészemre koncentrálódott.

Az ajtó kinyílt, mire felemeltem a fejem, és Jasper jelent meg a szemeim előtt, nyugtató mézarany tekintetét az enyémbe fúrva.

- Most elájulsz egy kis időre, rendben? – suttogta majd választ sem várva, éreztem ahogy akkora nyugalom hullámot küldött felém ami azonnal fejbe vágott, és nem is próbáltam küzdeni a jótékony sötétség ellen.